• Blogbejegyzések,  Versek

    Kérlek

    Próbálok emlékezni, milyen is volt a hangod. Bársonyos, lágy vagy keményebb, erős. Tudod melyik mesét hallanám szívesen? A varga és az ördög, vagy a három ördög és a …. nah ez az, már nem emlékszem, mint ahogy a Piros szemű görgetegre se, amit azóta is próbáltam ezer helyen megkeresni, mert tudom, hogy egy újságból olvastattam fel ezerszer. Biztosan nagyon untad. Pár sorra emlékszem, de nem mindre. Te biztosan emlékszel rá. 

    Meséld el nekem kérlek.  

    Próbálok emlékezni az illatodra. Tudom melyik volt a kedvenc parfümöd, évek óta megveszem időnként, de nagyon ritkán használom. Az elején segített, de ha ma megszagolom már nem olyan, vajon ez az emlék is ennyire megfakult volna már? Tudod, most már nem kell megkérjelek, hogy fúj rám egy kicsit. Már nagy vagyok, van sajátom, befújom magam és mégsem olyan, már nem érzem olyannak. 

    Fújd rám kérlek te. 

    Próbálok emlékezni az érintésedre. Milyen volt mikor  magadhoz öleltél. Hogyan vigasztaltál, mikor szomorú voltam. Vajon megsimogattad a fejem elalvás előtt, adtál puszit? Bárcsak fel tudnám idézni milyen volt, de ne aggódj így is tudom, hogy megtörténtek. Tudom mennyire szerettél, és ha nem is tudnám az utolsó soraid emlékeztetnek erre. Csak tudod az idő sok emléket elvett. De igazad volt, nem maradtam magamra sose. És mégis…

    Ölelj magadhoz kérlek. 

    falakmögött

  • Blogbejegyzések,  Versek

    Viharváró

    Várom a vihart, mit régen kettesben néztünk

    A ház teraszán, egy régi széken ültünk.

    A sötétben villám csapott mellénk

    A boltozat mennydörgött felénk.

    A természetet néztük, én kértem

    Szerettem és veled nem féltem.

    Várom a vihart, mert te jutsz róla eszembe

    Az öledbe bújva, dolgos kezed a kezembe

    Az éjszaka fénylik, reng az ég felettem

    Rettegek. Ki van most mellettem?

    Kinn állok, a természetet nézem

    S közben emelkedik szívverésem. 

    Várom a vihart, pedig már nem vagy velem 

    A nehézségeket nélküled átvészelem.  

    Nehéz az élet a jelenléted nélkül

    de tudom, újra velem leszel végül. 

    A ház ablakából a természetet nézem

    Védve vagyok, mégis átjár a halálfélelem. 

    Várom a vihart, hogy újra lecsapjon

    De addig is tudd, hiányzol, nagyon.

    Érzem, a vihar már a közelben

    Én újra gyerek leszed öledben.

    A ház teraszán ülünk, a természetet nézzük

    És újra szeretni fogom veled félelmek nélkül. 

    A képeket Dracsay Zoltán készítette
  • Blogbejegyzések,  ÉN

    ÉN

    Sokadik nap

    Az ÉNek nem tudták, hány nap telt el legutóbbi veszekedésük óta. ÉN továbbra sem látott semmit a nagy sötétségen kívül, így a nappalok és éjszakák váltakozását sem tudta követni. KicsiÉN az első napokban szörnyen rosszul érezte magát, hiányzott neki ÉN és félt is. Számolta az eltelt napokat, de aztán feladta. Beletörődött, hogy ÉN nem fogja keresni többet. A Hangot sem hallotta már.

    A napjai gyakorlással teltek, és a sok sok gyakorlásnak hála szinte minden kirajzolódott előtte, napról napra egyre több részletet látott meg. Ez némi örömöt adott neki a nappali fénynél, azonban volt egy kis problÉmája. Akár mennyit gyakorolt, ahogy a nap lement, újból “megvakult”. Éjszaka ugyanis nem látott semmit, ugyan olyan volt mint az első nap. Csak a sötétség. KicsiÉN minden éjszakát végig rettegett. Hiába gyakorolt az éjszaka számára csak üres feketeség maradt.

    Kezdte elveszíteni a reményt és nem értette hová tűnt aki korábban és segített neki. Magában csak Hangnak nevezte el. Miért hagyta ő is el.
    Az erdő állatai és növényei szerették kicsiÉNt. Próbálták felvidítani, a nyuszik apró fehér virágokból koszorút fontak neki, ugrándozva vitték és tették az ölébe. A madarak a fákon egész nap énekeltek neki, hogy érezze nincs egyedül. A fák is folyton hajladoztak, leveleiket zizegtették, ágaikkal simogatták ha KicsiÉN alattuk sétált el. Azonban egyre magányosabban érezte magát. Gondolataiba merülve sétálgatott amikor egyszer csak reményvesztetten, halkan felkiáltott

    -Miért hagytál el Te is?

    Nem hagytalak el, mindig itt voltam Veled. A fákban, az állatokban, a napfényben. Nyisd ki a szíved…

    -Miért hagytál magamra? Miért nem segítesz?

    …kérlek

    -Mi rosszat tettem?

    Nem tettél semmi rosszat! KicsiÉN, nem tettél semmi rosszat. Csak bezártad a szíved. Tudom, hogy fáj amiket ÉN mondott Neked, de engedd hadd fájjon. Ne zárd ki az érzéseid. Segíteni szeretnék.

    KicsiÉN ebből semmit nem hallott meg. A szomorúság egyre inkább erőt vett rajta. Napról napra egyre fáradtabb volt.

    Az egyik makacs és önző, a másikat meg az érzései uralják. Az idő pedig vészesen pereg. Miért nem tudják kinyitni a szívüket. Segíteni akarok nekik.
    Figyeljetek már!

    Ekkor hatalmas mennydörgés rázta meg Mimbuit. Az ég elsötétült és hatalmas viharfelhők jelentek meg az égen . Az eső óriási cseppekben kezdett el potyogni, majd zuhogni. Az víz órákon keresztül ömlött lefele.

    ÉN a veszekedésük óta haraggal a szívében üldögélt vagy sétált. Az első napokban dühös volt KicsiÉNre, dühös volt arra aki ezt tette vele, dühös volt még saját magára is, bár ezt semmiért se ismerte volna be. Rengeteget gondolkodott, nem értett szinte semmit. Miért került egyáltalán ide, hogy juthatna ki innen, a kérdések csak zakatoltak a fejében, de egyikre se talált választ. Végül már nem gondolt rájuk. Átvette helyüket valami egészen más. Saját maga.

    Miért vagyok én ilyen? Tényleg önző lennék? Igaza lenne KicsiÉNnek mindenben? Mindenben azért csak nem. Nem vagyok annyira rossz, mint amilyennek beállít. Kizárt dolog. De talán abban igen, hogy gyakorolhattam volna többet is. Próbálkozhattam volna jobban. Hiszen más választásom tényleg nincs.

    ÉNben elindult valami változás, még ha nagyon lassan is, de elindult.

  • Blogbejegyzések,  Versek

    Labdajáték

    Közeledik a sötétség
    A sötétség mely leránt a mélybe
    A mélybe ahol megmutatja a poklot
    A poklot amitől úgy érzem elpusztulok.

    Közeledik a fény
    A fény amely magával repít a fellegekbe
    A fellegekbe ahol megmutatja a mennyet
    A mennyet amitől újra érzem a reményt.

    Egyszerre közeledik mindkettő
    Nekem mindkettőre szükségem van
    Nem tudok dönteni köztük, így
    Hagyom had labdázzanak velem
    Játsszák le ki lesz a győztes.
    Ki nyer meg engem egy körre.

    Egyszerre járom meg a mennyet és a poklot
    Érzem a bőrömön minden egyes ütésüket
    Érzem a belsőmben mindegy egyes passzolásukat.
    Érzem ahogy az egyik durván beszippant majd kiköp magából
    Ezzel egy időben
    A másik finoman magához húz majd gyengéden felemel.

    Én pedig hagyom had játszanak.
    Játszanak csak, hiszen én menekültem feléjük
    Menekültem feléjük el innen
    El innen mindegy hova.

    És a játék végén
    Mindig tudom ki lesz a győztes
    Mégis mindig
    Újra és újra játékra hívom őket,
    Egy játékra melyben én vagyok a labda
    A játék végén pedig a hulla.

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás