ÉN

4. nap

Gyönyörű napra virradt Mimbui. A nap sugarai mindent beragyogtak, az állatok élénken ébredeztek, a virágok bontották szirmaikat, hogy megmutathassák szépségüket, a fák örömmel nyújtózkodtak a meleget adó sárga fénykorong felé az égen.
ÉN sietős léptekkel haladt előre, miközben a kezeit maga mellett lóbálta. Arcának halvány vonalai pirosak voltak, szemei ide oda cikáztak, mégsem látott mindebből semmit. Egy órányi menetelés után halk lépteket hallott.

-Végre meg vagy! Hol voltál eddig? Tegnap kellett volna találkoznunk, de te nem voltál sehol. Hol voltál mégis akkor?
-Szia! Ne legyél már ilyen mérges. Megtudtam valamit végre, azért nem jöttem tegnap.
-És mégis mit tudtál meg?
-Tegnap hozzám szólt valaki, tudod aki a múltkor mondta nekünk, hogy figyeljünk egymásra. Nem tudom ki lehet ő, de szerintem segíteni akar nekünk.
-Az nem lehet, nincs itt rajtunk kívül senki.
-De van. Hiszen te is hallottad a múltkor. És tegnap beszéltem is vele. Azt mondta, hogy ne tegyünk fel állandóan kérdéseket, hanem figyeljünk a környezetünkre. És akkor megláthatunk dolgokat és hogy legyünk türelmesek.
– Ez hülyeség! Én eddig is figyeltem, még se láttam semmit. És különben is, mi az hogy ne tegyünk fel kérdéseket. Itt vagyunk a semmi közepén, szó szerint. Nincs itt rajtunk kívül semmi. Nem emlékszünk semmire. És ne tegyünk fel kérdéseket akkor. Ki ez mégis, hogy így dirigál?
-Nem tudom, ő csak javasolt valamit. Nem hiszem, hogy sok választásunk van, eddig se jutottunk semmire egyedül.
-Hát nem, mert te se segítesz nekem. Eddig semmi hasznosat nem mondtál.
– Legalább próbáljuk meg amit mond! Nem vesztünk vele semmit. Légyszíves.
-Jó, de hogy?
-Hát azt nem tudom.
-Ismét egy remek ötlet tőled.
– Miért vagy ennyire gonosz velem? Nem tettem veled semmi rosszat?
– Mi ez a hang? Sírsz? Nem hiányzott ez nekem, hogy a te lelkedet ápolgassam. Jól van mond mire gondolsz, és csináljuk.
-Talán ha leülnénk és csöndben maradnánk akkor sikerülne.
– Jó csináljuk!

Végre, nagy nehezen csak sikerült, elkezdték. Remélem sikerül nekik időben rájönniük mi is a sorsuk, de legalább már ráléptek a helyes útra.

-Nah te látsz valamit? Vagy érzel?
-Nem még nem, semmi, csak furcsán érzem magam. És nálad?
-Semmi.

Mindketten csendben ültek a sötétben és vártak. ÉN türelmetlen volt, lábai folytonos ritmust vertek, kezeit pedig tördelte. KicsiÉN türelmesen, nyugodtan várakozott. Béke és szeretet sugárzott lényéből.

-Látok valamit, fényességet és valamik megtörik annak folytonosságát. Olyan mintha egy fátylon át látnám. És érzem a meleget is. Nagyon jó érzés. Mintha az egész testem megtelne melegséggel és boldogsággal. Te is érzed ugye? Annyira jó.
-Nem,nem érzek semmit sem. Bezzeg neked sikerült.
-Ne legyél szomorú, neked is menni fog, csak koncentrálj. Képzeld el amit mondtam, és te is látni fogod.
-Nem vagyok szomorú. Nem megy és kész. Hülyeség az egész. Biztos csak képzelődtél mikor a hangokat hallottad. Nincs itt semmi rajtunk kívül. Csak az időt vesztegetjük. Minél előbb nekiállunk kutatni, annál hamarabb kijutunk innen.
-Azért mert te nem látod és nem érzed, attól az még létezik. De te sose hiszel nekem. Pedig nem én találtam ki, hogy figyeljünk jobban. Állandóan csak korholsz engem és bántasz, pedig nem tehetek semmiről sem. Segíteni is próbáltam neked, de még így is rám vagy mérges.
-Nem érdekelsz tudod, nem érdekel az se hogy megint sírsz. Én csak ki akarok jutni innen végre. És most megyek, csinálj amit akarsz. Ücsörögj itt nyugodtan, de én inkább kijuttatom magam innen valahogy.

Legalább KicsiÉNnek sikerült, bár nem volt bennem kétség, hogy neki sikerülni fog. Csak sajnos ez így nem lesz elég. Mindkettőjüknek sikerülnie kell, ugyan oda kell eljutniuk, ugyanarra a szintre és még időben. Különben minden hiába volt.