• Blogbejegyzések,  Rövid történetek

    Boleyn Anna

    Jacob izgatottan ébredt fel ezen az esős őszi reggelen. Az éjszaka alig aludt pár óránál többet. Rettenetesen izgult a mai nap miatt, ugyanis ma kezd a Londoni Tower-ben mint az őrség tagja. Este pedig életében először részt fog venni a kulcsok ceremóniáján, mint őr. 

    Az ifjú őr a maga harminc évével rajongott a történelemért,így a történelem egy jelentős darabjáért is,a Tower-ért. Számtalanszor vett már részt a ceremónián, mint nézelődő, de ma elérkezett az ő napja. 

    A nap lassan és eseménytelenül telt el szerencsére, mert az idegei már így is pattanásig feszültek. Délután kiválasztották arra a megtisztelő szerepre, hogy ő lesz az, akinek a Yeoman Warder-ek vezetője át fogja adni a lámpást, majd együtt sorra bezárják a Tower külső kapuit. 

    Közeledett a 10 óra, így már Tower of London Guard-ból alakult katonai egység tagjai felsorakoztak a Traitor’s Gate-nél (Árulók kapujánál). A kulcsok ceremóniája már közel 700 éve minden egyes nap megrendezésre került, egy-két napot leszámítva a háborúk során. 

    Jacob az órájára nézett de csak megszokásból, mert a biológiai órája már réges rég jelezte, hogy 9 óra 53 van és ebben a pillanatban megnyikordult a Byward Tower kapuja és kilépett rajta a Yeoman Warder-ek vezetője. A Water Lane-en végig haladva feléjük lépdelt, majd átadta neki a lámpást. A ceremónia rendben zajlott, bár Jacob gyomra dió méretűre szűkült össze az izgalomtól. Annyira félt attól, hogy kiejti a lámpást a kezéből, vagy valamit elront és teljesen leégeti magát. Annak az egynek azonban nagyon örült, hogy a mai napon legalább turistákat nem engedtek be látogatóba. 

    Visszafelé haladva a szokásos párbeszéd után, amikor a Yeoman Warder-ek vezetője a Bloody Tower boltíve alatt állt már, elhangzott az őrség által mondott utolsó “amen”. Már csak vissza kellett vinnie a Warder.nek a kulcsokat pontban tíz órakor a Queen’s House-ba. A takarodó kürtök megszólalásával egyidejűleg egy áttetsző női alak jelent meg az udvaron, hosszú szürke damaszt ruhában, nem is olyan messze tőlük. 

    Halk pusmogás hallatszódott az őrök felől. Jacob hallotta, ahogy páran arról beszélnek, hogy ez egy szellem, volt aki konkrétan meg is nevezte, hogy ez Boleyn Anna szelleme. 

    A női alak egyenesen feléjük tartott, kecsesen suhant a zöld pázsiton, de egyik őr sem mozdult vagy tett bármit is. Jacob körbe pillantott de ő sem tudott mozdulni, a teste teljesen megmerevedett. Látta, ahogy az őrökön eluralkodik a pánik, ahogy a nő egyre közelebb ér hozzájuk. Jacob most már tisztán látta a női alak arcát és valóban Boleyn Anna szelleme jelent meg nekik. Tökéletes királynéhoz illő testtartással haladt el a mozdulni képtelen őrök mellett, akiknek szemében rettegés ült. Mindegyik őrre lehelt egyet és azok ájultan estek össze. Jacob a történtek látva sem ijedt meg, sőt korábbi idegessége is mintha szertefoszlott volna. Imádta a történelmet és azon belül is nagy rajongója volt Boleyn Annának és lányának I. Erzsébet királynőnek. 

    Mikor Boleyn Anna szelleme Jacob elé ért szintén rálehelt, de az nem ájult el mint a többiek, sőt mosoly ült ki az arcára, hogy ennyire közelről láthatja a történelem egy híres női alakját.  A nő csodálkozó szemeket meresztett rá, majd elismerése jeleként bólintott egyet felé és tovább haladt. Miután az összes őr eszméletlenül feküdt az udvaron Boleyn Anna visszatért a kivételesnek bizonyult férfi elé, majd a füléhez hajolva halkan csak ennyit suttogott, “most már mozoghatsz”. 

    Jacob a korábbi hideg borzongás helyett, amikor a nő rálehelt, most melegséget érzett és a teste ismét megelevenedett. 

     – Kivételes lélek lehetsz te, ha átkom rajtad nem fogá – szólt az egykori királyné – jer velem s hozád a kulcsokat és a lámpást. 

     – Igenis, máris hozom – Jacob olyan gyorsan mozgott, mint még életében soha, nem kezdett el agyalni, hogy ez miként lehetséges, egyszerűen csak élni akart a lehetőséggel, hogy személyesen beszélhet Boleyn Annával. 

    A szellem alak lassan és némán lépdelt az úton a sötét éjszakában. A felhők eltakarták a holdat és a csillagokat is, de az ő alakja világított még így is. Jacobnak nem volt nehéz tehát nyomába eredni immáron már a kulcsokkal a kezében és a lámpással. 

     Egy darabig némán lépdeltek egymás mellett, az őr felvette a királyné tempóját, egyszer csak azonban Boleyn Anna megállt és Jacob felé fordult. 

     – Mondd el nékem, merre lelém az én Ezsébetem? Eljövék esténként eme helyre, hol halálom lelem a gaz Henrik okán, de gyermekem nem találom. Tudasd vélem a valót! Hol van ő? – kérlelte Anna, minden királynői mivoltát hátrahagyva, most csak egy egyszerű anyaként. 

     – Hát, tudod, Erzsébet meghalt. – felelte a fiú röviden. Nem tudta, mégis hogy lehet hogy erre Boleyn Anna szellem nem jött rá.  

     –Ohh nem, minő fájdalommal sújtasz engem – kiáltott a nő az éjszakába és a könnyek azonnal előtörtek a szeméből – halálom, mit királyom rám mért, csak alig pár napja vala.  Mit követtek el szeretett gyermekkel szemben? 

     – Ami azt illeti közel ötszáz éve haltál meg – tette hozzá Jacob, remélve, hogy a szellem nem akad ki teljesen ezen az információn.  De Boleyn Anna a hallottakon meg sem rökönyödött elfogadta és kész. 

     – Legyen szived ifju, ne várass tovább! Mond el nékem mi légyen egyetlen gyermekemmel?  – továbbra is könnyekkel a szemében, de most már egyre türelmetlenebbül kért a királynő. 

     – Erzsébetből csodás királynő vált, még életében nagyon híres lett, felvirágoztatta egész Angliát – mosolygott Jacob Annára.  

    Anna arcára megkönnyebbülés ült ki és boldog mosoly terült rajta szét. 

    – Minden értelmét nyeré. Mond boldog vala éltében?

     – Nem tudom mennyire volt boldog, gyereke és férje nem volt. Az országának élt, az volt gyermeke. 

     – Bár fájlalom, nem lehettem véle, de megérte megalkuvnom érette. Ezen éj után elmenek s megkeresem leányom holtában. Immárom elvesztegettem több száz évet. Bizonyos mosta vár reám  – karolt bele Jacoba a nő is újból elindult. 

     – De hogy lehet, hogy neked csak pár napnak tűnt? – kérdezte Jacob. Úgy gondolta most, hogy fény derült a nagy titokra, már neki is szabad kérdeznie.  

     – Nem tudhatom eme titok nyitját. Midőn Henrik fejemet vétette – mutatott Anna a nyakára – átkot tétetett reám egy kuruzslóval. Így lészen, mikor leányom felől kérdezem az őröket, azok eszméletlen esnek össze. Hálával tartozom néked ifju. Lelkem békére lelhet bátorságod által.

     – Senki nem hallott erről az átokról, és eddig csak párszor észlelték a feltűnésedet itt. Akkor neked teljesen más időben teltek a napok, mint ahogy itt nálunk – magyarázta Jacob és közbe Anna arcát fürkészte. Nagyon szép volt, még így szellemként is. 

     – Ily mód, biz igazad lehet  – pillantott most ő is Jacobra és rámosolygott. 

    Az éjszaka folyamán többször is körbesétálták az egész Towert. Jacob elmesélt mindent, amit a történelemből megtudott Erzsébetről, aztán a királyné a saját életéről kérdezte. 

    Jacob is jó pár kérdésére választ kapott, méghozzá elsődleges forrásból. 

    Mikor a sokadik kör után visszatértek a kiindulási helyükre Anna megállt és búcsúzkodni kezdett. 

     – Köszönök néked mindent, társaságod megüdvöztetett ezen estén. Pírlik már az ég alja, így elérkezék időm a tovább menetelemre.  

    Jacob egyszerre volt boldog és szomorú. Boldog volt, mert segíthetett rajongása tárgyának békére lelni, de szomorú is mert az este véget ért. 

     – Találkozunk még? – kérdezte Jacob, minden bátorságát összeszedve és megfogva Anna kezét. 

     – Bátor ifju e világ már nem otthonom, ily mód azt kell mondanám: nem. Midőn eljő te időd is, odafennen találkozunk. 

     – Várni fogom – nézett Anna szemébe, ezzel is nyomatékosítva, hogy igazat mond.  

     – Bizonyságul adom csókom, én is –  ezzel Anna finom csókot lehelt Jacob ajkára majd a kelő nap első sugaraival szertefoszlott. 

    falakmögött

    Minden jog fenntartva!

  • Blogbejegyzések,  Versek

    Kérlek

    Próbálok emlékezni, milyen is volt a hangod. Bársonyos, lágy vagy keményebb, erős. Tudod melyik mesét hallanám szívesen? A varga és az ördög, vagy a három ördög és a …. nah ez az, már nem emlékszem, mint ahogy a Piros szemű görgetegre se, amit azóta is próbáltam ezer helyen megkeresni, mert tudom, hogy egy újságból olvastattam fel ezerszer. Biztosan nagyon untad. Pár sorra emlékszem, de nem mindre. Te biztosan emlékszel rá. 

    Meséld el nekem kérlek.  

    Próbálok emlékezni az illatodra. Tudom melyik volt a kedvenc parfümöd, évek óta megveszem időnként, de nagyon ritkán használom. Az elején segített, de ha ma megszagolom már nem olyan, vajon ez az emlék is ennyire megfakult volna már? Tudod, most már nem kell megkérjelek, hogy fúj rám egy kicsit. Már nagy vagyok, van sajátom, befújom magam és mégsem olyan, már nem érzem olyannak. 

    Fújd rám kérlek te. 

    Próbálok emlékezni az érintésedre. Milyen volt mikor  magadhoz öleltél. Hogyan vigasztaltál, mikor szomorú voltam. Vajon megsimogattad a fejem elalvás előtt, adtál puszit? Bárcsak fel tudnám idézni milyen volt, de ne aggódj így is tudom, hogy megtörténtek. Tudom mennyire szerettél, és ha nem is tudnám az utolsó soraid emlékeztetnek erre. Csak tudod az idő sok emléket elvett. De igazad volt, nem maradtam magamra sose. És mégis…

    Ölelj magadhoz kérlek. 

    falakmögött

  • Blogbejegyzések,  Versek

    Viharváró

    Várom a vihart, mit régen kettesben néztünk

    A ház teraszán, egy régi széken ültünk.

    A sötétben villám csapott mellénk

    A boltozat mennydörgött felénk.

    A természetet néztük, én kértem

    Szerettem és veled nem féltem.

    Várom a vihart, mert te jutsz róla eszembe

    Az öledbe bújva, dolgos kezed a kezembe

    Az éjszaka fénylik, reng az ég felettem

    Rettegek. Ki van most mellettem?

    Kinn állok, a természetet nézem

    S közben emelkedik szívverésem. 

    Várom a vihart, pedig már nem vagy velem 

    A nehézségeket nélküled átvészelem.  

    Nehéz az élet a jelenléted nélkül

    de tudom, újra velem leszel végül. 

    A ház ablakából a természetet nézem

    Védve vagyok, mégis átjár a halálfélelem. 

    Várom a vihart, hogy újra lecsapjon

    De addig is tudd, hiányzol, nagyon.

    Érzem, a vihar már a közelben

    Én újra gyerek leszed öledben.

    A ház teraszán ülünk, a természetet nézzük

    És újra szeretni fogom veled félelmek nélkül. 

    A képeket Dracsay Zoltán készítette
  • Blogbejegyzések,  ÉN

    ÉN

    Sokadik nap

    Az ÉNek nem tudták, hány nap telt el legutóbbi veszekedésük óta. ÉN továbbra sem látott semmit a nagy sötétségen kívül, így a nappalok és éjszakák váltakozását sem tudta követni. KicsiÉN az első napokban szörnyen rosszul érezte magát, hiányzott neki ÉN és félt is. Számolta az eltelt napokat, de aztán feladta. Beletörődött, hogy ÉN nem fogja keresni többet. A Hangot sem hallotta már.

    A napjai gyakorlással teltek, és a sok sok gyakorlásnak hála szinte minden kirajzolódott előtte, napról napra egyre több részletet látott meg. Ez némi örömöt adott neki a nappali fénynél, azonban volt egy kis problÉmája. Akár mennyit gyakorolt, ahogy a nap lement, újból “megvakult”. Éjszaka ugyanis nem látott semmit, ugyan olyan volt mint az első nap. Csak a sötétség. KicsiÉN minden éjszakát végig rettegett. Hiába gyakorolt az éjszaka számára csak üres feketeség maradt.

    Kezdte elveszíteni a reményt és nem értette hová tűnt aki korábban és segített neki. Magában csak Hangnak nevezte el. Miért hagyta ő is el.
    Az erdő állatai és növényei szerették kicsiÉNt. Próbálták felvidítani, a nyuszik apró fehér virágokból koszorút fontak neki, ugrándozva vitték és tették az ölébe. A madarak a fákon egész nap énekeltek neki, hogy érezze nincs egyedül. A fák is folyton hajladoztak, leveleiket zizegtették, ágaikkal simogatták ha KicsiÉN alattuk sétált el. Azonban egyre magányosabban érezte magát. Gondolataiba merülve sétálgatott amikor egyszer csak reményvesztetten, halkan felkiáltott

    -Miért hagytál el Te is?

    Nem hagytalak el, mindig itt voltam Veled. A fákban, az állatokban, a napfényben. Nyisd ki a szíved…

    -Miért hagytál magamra? Miért nem segítesz?

    …kérlek

    -Mi rosszat tettem?

    Nem tettél semmi rosszat! KicsiÉN, nem tettél semmi rosszat. Csak bezártad a szíved. Tudom, hogy fáj amiket ÉN mondott Neked, de engedd hadd fájjon. Ne zárd ki az érzéseid. Segíteni szeretnék.

    KicsiÉN ebből semmit nem hallott meg. A szomorúság egyre inkább erőt vett rajta. Napról napra egyre fáradtabb volt.

    Az egyik makacs és önző, a másikat meg az érzései uralják. Az idő pedig vészesen pereg. Miért nem tudják kinyitni a szívüket. Segíteni akarok nekik.
    Figyeljetek már!

    Ekkor hatalmas mennydörgés rázta meg Mimbuit. Az ég elsötétült és hatalmas viharfelhők jelentek meg az égen . Az eső óriási cseppekben kezdett el potyogni, majd zuhogni. Az víz órákon keresztül ömlött lefele.

    ÉN a veszekedésük óta haraggal a szívében üldögélt vagy sétált. Az első napokban dühös volt KicsiÉNre, dühös volt arra aki ezt tette vele, dühös volt még saját magára is, bár ezt semmiért se ismerte volna be. Rengeteget gondolkodott, nem értett szinte semmit. Miért került egyáltalán ide, hogy juthatna ki innen, a kérdések csak zakatoltak a fejében, de egyikre se talált választ. Végül már nem gondolt rájuk. Átvette helyüket valami egészen más. Saját maga.

    Miért vagyok én ilyen? Tényleg önző lennék? Igaza lenne KicsiÉNnek mindenben? Mindenben azért csak nem. Nem vagyok annyira rossz, mint amilyennek beállít. Kizárt dolog. De talán abban igen, hogy gyakorolhattam volna többet is. Próbálkozhattam volna jobban. Hiszen más választásom tényleg nincs.

    ÉNben elindult valami változás, még ha nagyon lassan is, de elindult.

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás