• Blogbejegyzések,  ÉN

    ÉN

    Utolsó nap?

    ÉNnek nagyon tetszett a virág és meg is akarta mutatni KicsiÉNnek, mert tudta, hogy neki még jobban fog tetszeni, ez a különleges színtelen virág. 

    Úgy érezte felkészült és összeszedte magát, hogy végre megkeresse KicsiÉNt. 

    Felkelt a virág mellől, és még utoljára vissza pillantott rá, mielőtt elindult volna. Valami egészen különös érzés járta át, majd a virágra mosolygott. 

    – Nemsokára visszajövök és elhozok hozzád valakit bemutatni. 

    ÉN elindult és hosszas keresés után meg is találta KicsiÉNt. Mikor meglátta a földön fekve pánik lett úrrá rajta. 

    – KicsiÉN, KicsiÉn hallasz engem, ébredj fel. Ébredj fel, kérlek!  

    Én vadul rázni kezdte, mire KicsiÉN lassan kinyitotta a szemeit és tekintetét ÉNre szegezte. 

    – Még mindig nem látlak, nem látok semmit, csak nappal. Akkor most csak éjszaka lehet

    – Igen, éjszaka van és Te gyönyörű vagy. 

    ÉN végigsimított KicsiÉN arcán és könnyek szöktek a szemébe. Életben van és végre megláthatta igazi valóját, ami éppen olyan gyönyörű volt, mint amit képzelt róla. 

     – Te látsz engem? 

    – Igen most már látlak, mindennél jobban.

     – Akkor mégis csak sikerült, ennek örülök. 

    KicsiÉN száján halvány mosoly jelent meg és szemében újból fény csillant. ÉN szíve pedig hatalmasat dobbant erre a mosolyra. 

    – Csak éjjel látok, nappal nem. De igen, sikerült. 

    – Nekem viszont nem, nem fejlődtem semmit. 

    – Ne mondd ezt, nagyszerű voltál és nélküled nekem sem sikerült volna. 

    – De hát ott se voltam veled.

    – De ott voltál, mindvégig. 

    – Valóban így gondolod?

    KicsiÉNnek a beszélgetés a maradék erejét is elvette, és szemei újból készültek lecsukódni. 

    – Igen. Most már mindent tisztán látok. De te nem vagy jól, mi történt veled?

    – Nem tudom, miután elmentél egyre gyengébb lettem. Napról napra egyre rosszabbul éreztem magam. 

    – Nagyon megbántottalak téged. Ez az én hibám. Őszintén sajnálok mindent. Meg tudsz nekem bocsátani?

    – Már rég megbocsátottam neked. 

    – Köszönöm, most pedig beszéljünk a Hanggal, ő majd segít helyrehozni téged. 

     – Nem lehet, már nem hallom őt. 

    – Az, hogy lehet? Téged mindig is kedvelt, nem hagyná, hogy bajod essen. 

    – Talán nem is ő akarta így, hanem én. 

    – De hát miért?

    – Miattad.

    – Sajnálom. 

    – Ne beszéljünk róla, kérlek. 

    – Rendben, gyere, mutatok Neked valamit, attól biztosan jobb kedved lesz. Fel tudsz állni?

    KicsiÉNnek nem sikerült egyedül felkelnie, ÉN belekarolt és óvatosan elindult vele a domb irányába, ahol a virág nőtt. 

    Sikerülni fog nekik!  

    Miután megérkeztek a dombra, letelepedtek a virág mellé, mivel KicsiÉN nem látott semmit, ÉN irányította mindenben, úgy ültette le a fa alatt, hogy a virág és a táj pont előttük legyen. Innen gyönyörű kilátás terült eléjük. 

    – Nem látok semmit. Mit akartál ezzel az egésszel. Nem megy. Hiába gyakoroltam napokig, hetekig, nem megy. Éjjel semmit se látok. 

    – Tudom, én se látok nappal semmit. És tudod lehet ennyi,  amit el tudunk érni. Lehet ez így van jól. És ezt el kell fogadnunk. 

    – Nagyon megváltoztál, tudod. Már nem az a mogorva, zsémbes, önző lény vagy

    – Köszönöm, hogy adtál még egy esélyt nekem. Jól vagy?

     – Igen, kicsit jobb már. 

    ÉN közelebb húzódott KicsiÉNhez. Csendben üldögéltek egymás mellett, mikor KicsiÉN egyszer csak megszólalt. 

    – Tudod, lehet igazad van, lehet csak ennyi volt amit el kellett érnünk. Te éjjel látsz, én nappal. És ha feljön a nap én is megláthatlak végre téged. Tudod, nehéz volt nélküled. Nagyon magányos voltam. Én mindig csak veled szerettem volna lenni. De te nagyon más voltál akkor. 

    – Igyekezni fogok, hogy többet ne bántsalak meg. 

    KicsiÉN elmerült a gondolataiban és élvezte ÉN jelenlétét. Hosszú idő volt ez nélküle és megváltoztak az érzései ez idő alatt. Sokkal mélyebbek és erősebbek lettek, amit még ő maga se értett, hogy miért. 

    ÉN nagyon szerette volna megmutatni KicsiÉNnek az éjszakai égboltot, a millió ragyogó csillaggal és az ezüstben pompázó teliholddal. Már régóta kavargott egy gondolat a fejében, de most hogy megtudta, hogy KicsiÉN éjjel nem lát, így sejtése beigazolódott.

    Miközben üldögéltek és mindketten saját gondolataikban vesztek el,  megszólalt a Hang, de most nem volt olyan erős és zengő mint eddig.  

    ÉNek örülök, hogy ismét egymásra találtatok, most már minden sikerülni fog amit csak akartok. Tiétek ez az egész hely. Minden tudás. Tudnotok kell, hogy nagyon örülök Nektek.

    – Hogy érted, hogy miénk minden tudás?

    Hamarosan megértitek, ígérem. 

    – Köszönjük a segítséget. 

    Vigyázzatok egymásra. 

     – Miért érzem azt, hogy búcsúzol?

    KicsiÉN, te mindig rátapintasz az igazságra. Búcsúzom. 

     – Visszajössz?

    Nem hiszem. 

     – Ne menj el, kérlek. Sajnálom, hogy kizártalak. 

    Sose haragudtam rád KicsiÉN. Most már mennem kell. 

    – Nincs rá mód, hogy maradj?

    Nincs

    -Szeretünk. 

    Tudom, én is titeket. 

    Az ÉNek ekkor hallották utoljára a Hangot. 

    KicsiÉN hatalmas kibuggyanó könnyeivel ÉN vállára hajtotta a fejét. 

    – Ne sírj. Biztos, hogy így kellett lennie, ő olyan bölcs. Figyelj, mutatok valamit, szerintem sikerülni fog. Hunyd be a szemed. És szólja ha készen állsz. 

    Készen állok. 

    ÉN óvatosan megfogta KicsiÉN kezét. Erősen koncentrált az égre, a holdra és a csillagokra. 

    KicsiÉN testét egy nagyon különös érzés járta át. Teljesen ellazult, megszűnt körülötte minden. Elméjében megjelentek a ragyogó csillagok és a hold az éjszakai égen. KicsiÉN a fény pontokra koncentrált és könnyben úszó szemei előtt az egész átalakult. Teste elkezdett remegni, ezért ÉN magához vonta. KicsiÉN fejében az apró fényes pontokból most már hajszálvékony csíkok nyúltak kifelé, melyek szökőkútszerűen ágaztak szét. Pár perccel később ismét a csillagokat látta elméjében. Egyszerre érezte magát gyengének és végtelennek, és mégis mintha teljesen újjászületett volna. 

    – Nah, milyen?

    – Ez lenyűgöző volt. Köszönöm, hogy megmutattad nekem. 

    – De, hogyan és honnan tudtad, hogy működni fog? Erre mind egyedül jöttél rá, vagy ő segített? 

    – Segítette, de ezt csak sejtettem, hogy működni fog. Szerintem fordítva is menne. Amikor reggel lesz, te is megmutathatnád nekem a napot. 

    – Nagyon ügyes voltál, hogy erre mind rájöttél. Büszke vagyok rád. Próbáljuk meg reggel. 

    – És jobban érzed magad?

    – Igen, remekül érzem magam. 

    Egész éjjel beszélgettek, mindketten elmesélték egymásnak, a külön töltött időt. A hajnalt ébren várták meg. 

    – Készen állsz? Most én jövök. Remélem sikerülni fog.

    – Biztosan

    Még mielőtt a nap első sugarai felbukkantak volna ÉN előtt minden elsötétül, KicsiÉN pedig visszakapta látását. Tekintete ÉNre vándorolt, már alig várta, hogy ő is megpilllanthassa. 

     A nap sugarai felbukkantak a horizonton.

    – De hiszen te…

    – Ennyire szörnyű vagyok? 

    – Nem, hihetetlen vagy. 

    KicsiÉN megfogta ÉN kezét és egyre sürgette.

    – Csináljuk, mondd el mégegyszer hogy kell. Meg akarom mutatni neked a felkelő napot. 

    – Csak koncentrálj arra, amit mutatni akarsz nekem….

    – és akkor amit én látok, te is látni fogd. Rendben, kezdjük. 

    KicsiÉn koncentrált és ÉN fejében tényleg megjelent a felkelő nap lenyűgöző látványa. ÉN teste is ellazult majd elgyengült. A nap sugarait érezte a bőrén, testét átjárta a meleg, a látványtól millió darabra hullt és mint ahogy KicsiÉN is érezte, ő is újjászületett. 

    – Köszönöm, hogy ezt megmutattad Nekem, bár mindig láthatnám. 

    – Annyiszor mutatom meg neked, ahányszor csak akarok. 

    – Vigyázz, mert lehet szavadon foglak. 

    Erre mindketten elnevették magukat. ÉN kinyitotta a szemét, most rajta volt a sor, hogy sötétben legyen, de így hogy KicsiÉN mellette volt, már egyáltalán nem bánta. 

    – Most már világos van, így meg tudom mutatni amit szerettem volna. 

    – Már megmutattad a csillagokat, nem az volt az?

    – Igazából egy virágot akartam mutatni, aminek itt kell lennie előttünk. Teljesen átlátszó. 

    KicsiÉN maga elé nézett és meglátta a mindenség leggyönyörűbb virágát. Az összes létező színben pompázott, lenyűgöző látványt nyújtott. 

    – Nem látok semmilyen átlátszó virágot, de van itt egy másik, egy meseszép. Szerintem ez lesz az, de ez mindenféle színben pompázik. 

    – Lehetséges, én teljesen átlátszónak láttam, de így is nagyon gyönyörű volt, azért is akartam neked megmutatni. 

    – Gyere, megmutatom most milyen, lehet éjjel más volt, mint most nappal. 

    Elhelyezkedtek a virág körül, megfogták egymás kezeit, ezzel egy kört alkotva a virág körül, és abban a pillanatban az elméjük összekapcsolódott. Csodálkozó tekintettel meredtek egymásra, egyre erősebben markolták egymás kezét. 

    Most már nem csak egymást látták, hanem saját magukat is. KicsiÉN pont olyan átlátszó volt mint a virág éjjel, ÉN pedig olyan színes, mint a virág nappal. 

    Egyszerre volt nappal és éjjel, a mindenség összes tudása megjelent az elméjükben. 

    Testük, lelkük összeolvadt. Mindent megértettek. 

    A következő pillanatban szétváltak. Újból egymás kezét fogták. Körbe néztek a nap abban a pillanatban bukott le és kelt fel a hold. Mindketten láttak már. Egyikük sem volt már sötétben. 

    Egymásra néztek és mosolyogtak. 

    Sikerült nekik, még éppen időben. 

    Most már nincs rám többé szükségük. Békében pihenhetek. 

     

    Az ÉNek egyszerre pillantottak a virág felé, de már nem volt sehol. 

    Mindkettőjük arcán könnycseppek gördültek le. Ők lettek Mimbui istenei. 

     

  • Blogbejegyzések,  ÉN

    ÉN

    Sokadik nap

    Az ÉNek nem tudták, hány nap telt el legutóbbi veszekedésük óta. ÉN továbbra sem látott semmit a nagy sötétségen kívül, így a nappalok és éjszakák váltakozását sem tudta követni. KicsiÉN az első napokban szörnyen rosszul érezte magát, hiányzott neki ÉN és félt is. Számolta az eltelt napokat, de aztán feladta. Beletörődött, hogy ÉN nem fogja keresni többet. A Hangot sem hallotta már.

    A napjai gyakorlással teltek, és a sok sok gyakorlásnak hála szinte minden kirajzolódott előtte, napról napra egyre több részletet látott meg. Ez némi örömöt adott neki a nappali fénynél, azonban volt egy kis problÉmája. Akár mennyit gyakorolt, ahogy a nap lement, újból “megvakult”. Éjszaka ugyanis nem látott semmit, ugyan olyan volt mint az első nap. Csak a sötétség. KicsiÉN minden éjszakát végig rettegett. Hiába gyakorolt az éjszaka számára csak üres feketeség maradt.

    Kezdte elveszíteni a reményt és nem értette hová tűnt aki korábban és segített neki. Magában csak Hangnak nevezte el. Miért hagyta ő is el.
    Az erdő állatai és növényei szerették kicsiÉNt. Próbálták felvidítani, a nyuszik apró fehér virágokból koszorút fontak neki, ugrándozva vitték és tették az ölébe. A madarak a fákon egész nap énekeltek neki, hogy érezze nincs egyedül. A fák is folyton hajladoztak, leveleiket zizegtették, ágaikkal simogatták ha KicsiÉN alattuk sétált el. Azonban egyre magányosabban érezte magát. Gondolataiba merülve sétálgatott amikor egyszer csak reményvesztetten, halkan felkiáltott

    -Miért hagytál el Te is?

    Nem hagytalak el, mindig itt voltam Veled. A fákban, az állatokban, a napfényben. Nyisd ki a szíved…

    -Miért hagytál magamra? Miért nem segítesz?

    …kérlek

    -Mi rosszat tettem?

    Nem tettél semmi rosszat! KicsiÉN, nem tettél semmi rosszat. Csak bezártad a szíved. Tudom, hogy fáj amiket ÉN mondott Neked, de engedd hadd fájjon. Ne zárd ki az érzéseid. Segíteni szeretnék.

    KicsiÉN ebből semmit nem hallott meg. A szomorúság egyre inkább erőt vett rajta. Napról napra egyre fáradtabb volt.

    Az egyik makacs és önző, a másikat meg az érzései uralják. Az idő pedig vészesen pereg. Miért nem tudják kinyitni a szívüket. Segíteni akarok nekik.
    Figyeljetek már!

    Ekkor hatalmas mennydörgés rázta meg Mimbuit. Az ég elsötétült és hatalmas viharfelhők jelentek meg az égen . Az eső óriási cseppekben kezdett el potyogni, majd zuhogni. Az víz órákon keresztül ömlött lefele.

    ÉN a veszekedésük óta haraggal a szívében üldögélt vagy sétált. Az első napokban dühös volt KicsiÉNre, dühös volt arra aki ezt tette vele, dühös volt még saját magára is, bár ezt semmiért se ismerte volna be. Rengeteget gondolkodott, nem értett szinte semmit. Miért került egyáltalán ide, hogy juthatna ki innen, a kérdések csak zakatoltak a fejében, de egyikre se talált választ. Végül már nem gondolt rájuk. Átvette helyüket valami egészen más. Saját maga.

    Miért vagyok én ilyen? Tényleg önző lennék? Igaza lenne KicsiÉNnek mindenben? Mindenben azért csak nem. Nem vagyok annyira rossz, mint amilyennek beállít. Kizárt dolog. De talán abban igen, hogy gyakorolhattam volna többet is. Próbálkozhattam volna jobban. Hiszen más választásom tényleg nincs.

    ÉNben elindult valami változás, még ha nagyon lassan is, de elindult.

  • Blogbejegyzések,  Versek

    Labdajáték

    Közeledik a sötétség
    A sötétség mely leránt a mélybe
    A mélybe ahol megmutatja a poklot
    A poklot amitől úgy érzem elpusztulok.

    Közeledik a fény
    A fény amely magával repít a fellegekbe
    A fellegekbe ahol megmutatja a mennyet
    A mennyet amitől újra érzem a reményt.

    Egyszerre közeledik mindkettő
    Nekem mindkettőre szükségem van
    Nem tudok dönteni köztük, így
    Hagyom had labdázzanak velem
    Játsszák le ki lesz a győztes.
    Ki nyer meg engem egy körre.

    Egyszerre járom meg a mennyet és a poklot
    Érzem a bőrömön minden egyes ütésüket
    Érzem a belsőmben mindegy egyes passzolásukat.
    Érzem ahogy az egyik durván beszippant majd kiköp magából
    Ezzel egy időben
    A másik finoman magához húz majd gyengéden felemel.

    Én pedig hagyom had játszanak.
    Játszanak csak, hiszen én menekültem feléjük
    Menekültem feléjük el innen
    El innen mindegy hova.

    És a játék végén
    Mindig tudom ki lesz a győztes
    Mégis mindig
    Újra és újra játékra hívom őket,
    Egy játékra melyben én vagyok a labda
    A játék végén pedig a hulla.

  • Blogbejegyzések,  ÉN

    ÉN

    6. nap

    Újabb nap telt el Mimbuiban, de kicsiÉN még mindig nem találta meg ÉNt, és kezdett érte aggódni, vajon mi lehet vele. Nem adta fel a keresését, csak ment és ment egyre tovább a sűrű erdőben. Élvezte, hogy már látja az eget, a napot, az erdőt és már a benne élő állatokat is sikerült felfedeznie. Mikor elfáradt a keresésében leült és gyakorolt. Gyakorlásának pedig meg is lett az eredménye. Mikor a nap már magasan járt és kipihente magát, újból útnak indult.

    Eközben valahol máshol ÉN magában pufogott és mérgelődött. Csak ült egy helyben és azon gondolkodott hogyan fogjon neki a kijutásnak. Nagyon unta már, hogy ebben a feketeségben van napok óta. Mérges volt kicsiÉNre, hogy neki sikerült két napja valami fényt látnia.

    Nekem vajon miért nem sikerült? Vagy csak az a dinka képzelődött, biztosan így van. Az nem lehet, hogy ügyesebb legyen nálam. Ki van zárva!

    Miközben magában duruzsolt meghallotta kicsiÉN hangját.

    -ÉN, ÉN merre vagy? Hova tűntél el úgy? Gyere már elő, híreim vannak.
    -Itt vagyok, mit kiabálsz már annyira. Milyen híred van?
    -Képzeld sikerült kiderítenem, hogy hol vagyunk.
    -Na és mégis hol vagyunk te okostojás?
    -Egy erdőben. Tele van hatalmas fákkal és állatokkal. Tegnap reggel már láttam a napfelkeltét viszont mikor eltűnt a nap utána már semmit nem láttam. De ma reggel újra láttam ahogy a nap felkel. Ha láttad volna, gyönyörű volt és olyan jó melegen simogatottak a sugarai. Figyelned kell neked is és akkor együtt nézhetnénk.
    És kicsiÉN csak mondta-mondta, hogy mi történt vele az elmúlt két napban. De ÉN egyre dühösebb lett rá és egyszer csak felcsattant élesen.
    – Na ne etess már! Tényleg egy erdőben vagyunk? Akkor én mégis miért nem látok ebből semmit? Csak a nagy semmi van körülöttünk, üresség. Nincs se meleg, se napfény.
    -De igenis van! Csak te nem hittél nekem, feladtad. Nem gyakoroltál. Én hittem annak a hangnak és gyakoroltam és már láttam is dolgokat. Neked is menne, ha nem lennél ilyen makacs.
    -Ne oktass ki engem! Nem is ismersz. Még csak nem is láttuk egymást soha, csak hallottuk egymás hangját. Azt se tudom, hogy nézel ki, vagy, hogy én hogy nézek ki. Honnan tudhatnád mégis akkor, hogy milyen is vagyok?
    -Hát lehet a külsőd nem láttam, de hallom ahogy beszélsz meg amiket mondasz. És igenis önfejű és makacs vagy. Nincs türelmed semmihez. És velem is állandóan undok vagy.
    -Nem ismersz és kész. Nem tudsz semmit. Kár volt veled szóba állnom!
    -Hát jó, akkor hagyj itt megint csak, ahogy szoktad.
    -El is megyek, nincs szükségem rád.
    -De van, csak nem vallod be magadnak! Beszéltem a hanggal is. Ő kért meg, hogy segítsek Neked és azt is mondta, hogy ez mindkettőnk érdeke.
    -Hagyjál! Nem érdekel mit mondasz! És az se amit az a hang mond, akár ki is legyen. Szerintem ő jutatott ide. Nem fogok rá hallgatni. Én jobban tudom nekem mi a jó. És te nem tartozol közéjük.
    -Legyen így akkor!
    -Soha többé ne keress!
    -Nem foglak!
    -Helyes! Ég veled!
    -Viszlát ÉN!
    Mindketten ezzel a lendülettel elindultak ellentétes irányba, csak egy lényeges különbség volt, kicsiÉN tudta, hogy merre tart, látta a célját míg ÉNnek fogalma sem volt róla, merre visz az útja, és mihez kezd ezután.

    KicsiÉN

    -Sajnálom.

    Ne add fel!

    -Nem megy, nem tudok neki segíteni. Nem akarja! És én se akarom már.

    Nem adhatod fel, vagy mindketten elvesztek!

    Könnyekkel a szemében ment tovább, de az utolsó mondatot már nem hallotta. Bezárult a szíve.

  • Blogbejegyzések,  ÉN

    ÉN

    5. nap

    KicsiÉN nem hagyta abba a gyakorlást miután ÉN megint faképnél hagyta. Tovább próbálkozott és minden egyes próbálkozással egyre több mindent tudott kivenni maga körül. Már látta, hogy az a fényesség a nap volt, ami pedig megtörte a folytonosságát a fák törzsei voltak maga körül. Egyenlőre több mindent nem tudott kivenni, de az ötödik nap reggelén már megnézhette a napfelkeltét.

    Milyen gyönyörű az ég ilyenkor. Bárcsak ÉN is itt lenne és láthatná ezeket a színeket. És végre nem fázom, érzem a meleget. Hihetetlenül jó érzés, sokkal jobban érzem már magam. Igaza volt annak…annak a hangnak. Tényleg csak figyelni kell. És máris kaptam egy választ arra a kérdésre, hogy hol is vagyunk. Egy erdőben. El kell mondanom ÉNnek, talán ettől jobb kedve lesz. Bár amilyen mogorva volt, megérdemelné, hogy ne szóljak neki egy szót se. Olyan utálatos tud lenni, de nem fér a fejembe, mi rosszat tehettem amiért állandóan mérges rám.

    Kis idő elteltével KicsiÉN mégis úgy döntött, hogy megkeresi ÉNt és elmondja neki, hogy hol is vannak ők. Bízott benne, hogy ettől majd megkedveli és végre barátok lehetnek, együtt folytathatják tovább, mert KicsiÉN utált egyedül lenni és az állandó félelem sem tett jót neki.

    Valahol máshol…
    Hogy én mennyire gyűlölöm azt aki ezt tette velem. Ide száműzött valami…nah ez az még ezt se tudom megmondani mire, hova. És persze mikor én hívom nem válaszol, de annak a másiknak bezzeg igen, sőt tanácsokat is ad neki. De persze semmi használható információval nem szolgál, csak süketel itt a figyelemről. Ne tegyünk fel kérdéseket…jó hogy nem már azt mondja ne is gondolkodjunk csak menjünk egy vadidegen, egy hang, egy lehet nem is létező valami után és kövessük amit mond. Nem bízom én ebben a hogyishívják okoskodó valakiben. Az is lehet, hogy ő juttatott ide, aztán most meg próbál úgy tenni mintha segíteni, és csak azt éri el, hogy itt maradunk örökre. A semmiben…

    Hát vele még lesznek bajaim…pedig hozzá szóltam elsőként, csak nem figyelt, mint ahogy most sem.

    ÉN, ÉN, figyelj már rám egy kicsit, ha elhallgatnál lehet meghallanád amit mondok. Próbáld meg, kérlek! Jót akarok neked, tovább kell lépned és elkezdeni figyelni.

    Nem hiszem el, hogy KicsiÉNnek sikerült, ő olyan kis buta, hiszékeny, irányítható. Semmi hasznát nem vettem még. És mégis neki sikerül ami nekem nem. Hogy lehet ez? Jah persze nehogy véletlenül válaszolj nekem!

    ÉN hallgass már el!

    Gondolom megint neki segítesz, nem nekem. De csak, hogy tudd, rosszra pazarlod a figyelmed, mert én sokkal jobb vagyok mindenben, mint az a kis…

    Ekkor hatalmas mennydörgés rázta meg egész Mimbuit. ÉN abban a pillanatban hatalmasat ugrott és fejvesztve elkezdett rohanni a sötétségben.

    ÉN! ÉN! Állj meg és figyelj! Most!

    ÉN ekkor meghallotta végre azt a hangot, amire várt. És ekkor rázendített.
    -Végre, hogy itt vagy. Méltóztatsz végre rám is időt szakítani, nem csak arra a kis sírósra. Tudom, hogy te hoztál ide, te tetted ezt velem és még csak beszélni se vagy hajlandó velem azóta se.

    ÉN, kérlek! Figyelj rám egy kicsit. Én beszéltem hozzád csak te akkor se figyeltél rám. Nem figyeltél, mert folyton csak saját magaddal vagy elfoglalva, a saját érzéseiddel, haragoddal, kérdéseiddel és senki és semmi mással. Képtelen vagy picit is figyelni bármire. KicsiÉN is próbált neked segíteni de őt is csak megbántottad. Nem is egyszer. Ne, ne szakíts félbe légyszíves. Igen, önző vagy és makacs. És ha ezen nem változtatsz itt fogsz ragadni örökre, de nem csak te hanem KicsiÉN is. El kell kezdenetek tovább lépni, neked is figyelni kell és meglátni dolgokat. Légy türelmes és kapsz majd válaszokat is. De ahhoz előbb nyitottnak kell lenned. Nem szabad ennyire haragosnak lenned. Nyisd ki a szíved és figyelj. Neked is menni fog. Ígérem neked.

    -Miért hinnék neked. Ez megint csak terelés, a kérdésre nem válaszoltál. Nem is tudom ki vagy. Hogy hihetnék neked. És hol érdekel engem mit gondolsz rólam vagy hogy az a másik is itt ragad. Engedj ki innen! Hallod! Most miért nem válaszolsz?

    Az erdőben…
    Mi volt ez a hang? Olyan volt mintha le akart volna szakadni az ég! Hahó ÉN? Itt vagy? Válaszolj kérlek! Félek egyedül. Hahóóó!

    KicsiÉN, KicsiÉN hallasz?

    -Szia, igen hallak. De jó, hogy itt vagy. Mi volt ez a hang?

    Mennydörgés.

    -De hát süt a nap.

    Tudom,én voltam, ne haragudj.

    -De miért?

    Mérges voltam.

    -Rám?

    Jajj, dehogy is. Nem rád.

    -Akkor ÉNre?

    Igen, rá.

    -Sajnálom. Megértelek.

    Én is, hogy megijesztettelek.

    -Semmi baj, ne legyél mérges. Képzeld, már láttam a napfelkeltét és a fákat is.

    És tetszett?

    -Igen, nagyon, köszönöm, hogy segítettél. Tovább fogok még gyakorolni. Szeretnék még többet látni. Merre van ÉN?

    Ennek nagyon örülök. Arra, a fákon túl. Segítened kell neki!

    -De tegnap se hitt nekem, látod? Miért nem mondod el neki te?

    Elmondtam, de segítség kell neki. Mindkettőtök érdekében mondom ezt. 

    -De annyira makacs és önfejű.

    Tudom, de szüksége van rád.

    -Rendben, amúgy is indultam megkeresni.

    Köszönöm KicsiÉN, nagyon kedves vagy.

    KicsiÉN boldogsággal megtelve, újból elindult megkeresni ÉNt. Ez a hang bárki is legyen, mindig boldogságot hozott neki. Nagyon megkedvelte őt, szeretett vele beszélgetni.
    ÉN, ÉN merre vagy? Hallasz?

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás