• Blogbejegyzések,  Rövid történetek

    Boleyn Anna

    Jacob izgatottan ébredt fel ezen az esős őszi reggelen. Az éjszaka alig aludt pár óránál többet. Rettenetesen izgult a mai nap miatt, ugyanis ma kezd a Londoni Tower-ben mint az őrség tagja. Este pedig életében először részt fog venni a kulcsok ceremóniáján, mint őr. 

    Az ifjú őr a maga harminc évével rajongott a történelemért,így a történelem egy jelentős darabjáért is,a Tower-ért. Számtalanszor vett már részt a ceremónián, mint nézelődő, de ma elérkezett az ő napja. 

    A nap lassan és eseménytelenül telt el szerencsére, mert az idegei már így is pattanásig feszültek. Délután kiválasztották arra a megtisztelő szerepre, hogy ő lesz az, akinek a Yeoman Warder-ek vezetője át fogja adni a lámpást, majd együtt sorra bezárják a Tower külső kapuit. 

    Közeledett a 10 óra, így már Tower of London Guard-ból alakult katonai egység tagjai felsorakoztak a Traitor’s Gate-nél (Árulók kapujánál). A kulcsok ceremóniája már közel 700 éve minden egyes nap megrendezésre került, egy-két napot leszámítva a háborúk során. 

    Jacob az órájára nézett de csak megszokásból, mert a biológiai órája már réges rég jelezte, hogy 9 óra 53 van és ebben a pillanatban megnyikordult a Byward Tower kapuja és kilépett rajta a Yeoman Warder-ek vezetője. A Water Lane-en végig haladva feléjük lépdelt, majd átadta neki a lámpást. A ceremónia rendben zajlott, bár Jacob gyomra dió méretűre szűkült össze az izgalomtól. Annyira félt attól, hogy kiejti a lámpást a kezéből, vagy valamit elront és teljesen leégeti magát. Annak az egynek azonban nagyon örült, hogy a mai napon legalább turistákat nem engedtek be látogatóba. 

    Visszafelé haladva a szokásos párbeszéd után, amikor a Yeoman Warder-ek vezetője a Bloody Tower boltíve alatt állt már, elhangzott az őrség által mondott utolsó “amen”. Már csak vissza kellett vinnie a Warder.nek a kulcsokat pontban tíz órakor a Queen’s House-ba. A takarodó kürtök megszólalásával egyidejűleg egy áttetsző női alak jelent meg az udvaron, hosszú szürke damaszt ruhában, nem is olyan messze tőlük. 

    Halk pusmogás hallatszódott az őrök felől. Jacob hallotta, ahogy páran arról beszélnek, hogy ez egy szellem, volt aki konkrétan meg is nevezte, hogy ez Boleyn Anna szelleme. 

    A női alak egyenesen feléjük tartott, kecsesen suhant a zöld pázsiton, de egyik őr sem mozdult vagy tett bármit is. Jacob körbe pillantott de ő sem tudott mozdulni, a teste teljesen megmerevedett. Látta, ahogy az őrökön eluralkodik a pánik, ahogy a nő egyre közelebb ér hozzájuk. Jacob most már tisztán látta a női alak arcát és valóban Boleyn Anna szelleme jelent meg nekik. Tökéletes királynéhoz illő testtartással haladt el a mozdulni képtelen őrök mellett, akiknek szemében rettegés ült. Mindegyik őrre lehelt egyet és azok ájultan estek össze. Jacob a történtek látva sem ijedt meg, sőt korábbi idegessége is mintha szertefoszlott volna. Imádta a történelmet és azon belül is nagy rajongója volt Boleyn Annának és lányának I. Erzsébet királynőnek. 

    Mikor Boleyn Anna szelleme Jacob elé ért szintén rálehelt, de az nem ájult el mint a többiek, sőt mosoly ült ki az arcára, hogy ennyire közelről láthatja a történelem egy híres női alakját.  A nő csodálkozó szemeket meresztett rá, majd elismerése jeleként bólintott egyet felé és tovább haladt. Miután az összes őr eszméletlenül feküdt az udvaron Boleyn Anna visszatért a kivételesnek bizonyult férfi elé, majd a füléhez hajolva halkan csak ennyit suttogott, “most már mozoghatsz”. 

    Jacob a korábbi hideg borzongás helyett, amikor a nő rálehelt, most melegséget érzett és a teste ismét megelevenedett. 

     – Kivételes lélek lehetsz te, ha átkom rajtad nem fogá – szólt az egykori királyné – jer velem s hozád a kulcsokat és a lámpást. 

     – Igenis, máris hozom – Jacob olyan gyorsan mozgott, mint még életében soha, nem kezdett el agyalni, hogy ez miként lehetséges, egyszerűen csak élni akart a lehetőséggel, hogy személyesen beszélhet Boleyn Annával. 

    A szellem alak lassan és némán lépdelt az úton a sötét éjszakában. A felhők eltakarták a holdat és a csillagokat is, de az ő alakja világított még így is. Jacobnak nem volt nehéz tehát nyomába eredni immáron már a kulcsokkal a kezében és a lámpással. 

     Egy darabig némán lépdeltek egymás mellett, az őr felvette a királyné tempóját, egyszer csak azonban Boleyn Anna megállt és Jacob felé fordult. 

     – Mondd el nékem, merre lelém az én Ezsébetem? Eljövék esténként eme helyre, hol halálom lelem a gaz Henrik okán, de gyermekem nem találom. Tudasd vélem a valót! Hol van ő? – kérlelte Anna, minden királynői mivoltát hátrahagyva, most csak egy egyszerű anyaként. 

     – Hát, tudod, Erzsébet meghalt. – felelte a fiú röviden. Nem tudta, mégis hogy lehet hogy erre Boleyn Anna szellem nem jött rá.  

     –Ohh nem, minő fájdalommal sújtasz engem – kiáltott a nő az éjszakába és a könnyek azonnal előtörtek a szeméből – halálom, mit királyom rám mért, csak alig pár napja vala.  Mit követtek el szeretett gyermekkel szemben? 

     – Ami azt illeti közel ötszáz éve haltál meg – tette hozzá Jacob, remélve, hogy a szellem nem akad ki teljesen ezen az információn.  De Boleyn Anna a hallottakon meg sem rökönyödött elfogadta és kész. 

     – Legyen szived ifju, ne várass tovább! Mond el nékem mi légyen egyetlen gyermekemmel?  – továbbra is könnyekkel a szemében, de most már egyre türelmetlenebbül kért a királynő. 

     – Erzsébetből csodás királynő vált, még életében nagyon híres lett, felvirágoztatta egész Angliát – mosolygott Jacob Annára.  

    Anna arcára megkönnyebbülés ült ki és boldog mosoly terült rajta szét. 

    – Minden értelmét nyeré. Mond boldog vala éltében?

     – Nem tudom mennyire volt boldog, gyereke és férje nem volt. Az országának élt, az volt gyermeke. 

     – Bár fájlalom, nem lehettem véle, de megérte megalkuvnom érette. Ezen éj után elmenek s megkeresem leányom holtában. Immárom elvesztegettem több száz évet. Bizonyos mosta vár reám  – karolt bele Jacoba a nő is újból elindult. 

     – De hogy lehet, hogy neked csak pár napnak tűnt? – kérdezte Jacob. Úgy gondolta most, hogy fény derült a nagy titokra, már neki is szabad kérdeznie.  

     – Nem tudhatom eme titok nyitját. Midőn Henrik fejemet vétette – mutatott Anna a nyakára – átkot tétetett reám egy kuruzslóval. Így lészen, mikor leányom felől kérdezem az őröket, azok eszméletlen esnek össze. Hálával tartozom néked ifju. Lelkem békére lelhet bátorságod által.

     – Senki nem hallott erről az átokról, és eddig csak párszor észlelték a feltűnésedet itt. Akkor neked teljesen más időben teltek a napok, mint ahogy itt nálunk – magyarázta Jacob és közbe Anna arcát fürkészte. Nagyon szép volt, még így szellemként is. 

     – Ily mód, biz igazad lehet  – pillantott most ő is Jacobra és rámosolygott. 

    Az éjszaka folyamán többször is körbesétálták az egész Towert. Jacob elmesélt mindent, amit a történelemből megtudott Erzsébetről, aztán a királyné a saját életéről kérdezte. 

    Jacob is jó pár kérdésére választ kapott, méghozzá elsődleges forrásból. 

    Mikor a sokadik kör után visszatértek a kiindulási helyükre Anna megállt és búcsúzkodni kezdett. 

     – Köszönök néked mindent, társaságod megüdvöztetett ezen estén. Pírlik már az ég alja, így elérkezék időm a tovább menetelemre.  

    Jacob egyszerre volt boldog és szomorú. Boldog volt, mert segíthetett rajongása tárgyának békére lelni, de szomorú is mert az este véget ért. 

     – Találkozunk még? – kérdezte Jacob, minden bátorságát összeszedve és megfogva Anna kezét. 

     – Bátor ifju e világ már nem otthonom, ily mód azt kell mondanám: nem. Midőn eljő te időd is, odafennen találkozunk. 

     – Várni fogom – nézett Anna szemébe, ezzel is nyomatékosítva, hogy igazat mond.  

     – Bizonyságul adom csókom, én is –  ezzel Anna finom csókot lehelt Jacob ajkára majd a kelő nap első sugaraival szertefoszlott. 

    falakmögött

    Minden jog fenntartva!

  • Blogbejegyzések,  Versek

    Kérlek

    Próbálok emlékezni, milyen is volt a hangod. Bársonyos, lágy vagy keményebb, erős. Tudod melyik mesét hallanám szívesen? A varga és az ördög, vagy a három ördög és a …. nah ez az, már nem emlékszem, mint ahogy a Piros szemű görgetegre se, amit azóta is próbáltam ezer helyen megkeresni, mert tudom, hogy egy újságból olvastattam fel ezerszer. Biztosan nagyon untad. Pár sorra emlékszem, de nem mindre. Te biztosan emlékszel rá. 

    Meséld el nekem kérlek.  

    Próbálok emlékezni az illatodra. Tudom melyik volt a kedvenc parfümöd, évek óta megveszem időnként, de nagyon ritkán használom. Az elején segített, de ha ma megszagolom már nem olyan, vajon ez az emlék is ennyire megfakult volna már? Tudod, most már nem kell megkérjelek, hogy fúj rám egy kicsit. Már nagy vagyok, van sajátom, befújom magam és mégsem olyan, már nem érzem olyannak. 

    Fújd rám kérlek te. 

    Próbálok emlékezni az érintésedre. Milyen volt mikor  magadhoz öleltél. Hogyan vigasztaltál, mikor szomorú voltam. Vajon megsimogattad a fejem elalvás előtt, adtál puszit? Bárcsak fel tudnám idézni milyen volt, de ne aggódj így is tudom, hogy megtörténtek. Tudom mennyire szerettél, és ha nem is tudnám az utolsó soraid emlékeztetnek erre. Csak tudod az idő sok emléket elvett. De igazad volt, nem maradtam magamra sose. És mégis…

    Ölelj magadhoz kérlek. 

    falakmögött

  • Blogbejegyzések,  Versek

    Viharváró

    Várom a vihart, mit régen kettesben néztünk

    A ház teraszán, egy régi széken ültünk.

    A sötétben villám csapott mellénk

    A boltozat mennydörgött felénk.

    A természetet néztük, én kértem

    Szerettem és veled nem féltem.

    Várom a vihart, mert te jutsz róla eszembe

    Az öledbe bújva, dolgos kezed a kezembe

    Az éjszaka fénylik, reng az ég felettem

    Rettegek. Ki van most mellettem?

    Kinn állok, a természetet nézem

    S közben emelkedik szívverésem. 

    Várom a vihart, pedig már nem vagy velem 

    A nehézségeket nélküled átvészelem.  

    Nehéz az élet a jelenléted nélkül

    de tudom, újra velem leszel végül. 

    A ház ablakából a természetet nézem

    Védve vagyok, mégis átjár a halálfélelem. 

    Várom a vihart, hogy újra lecsapjon

    De addig is tudd, hiányzol, nagyon.

    Érzem, a vihar már a közelben

    Én újra gyerek leszed öledben.

    A ház teraszán ülünk, a természetet nézzük

    És újra szeretni fogom veled félelmek nélkül. 

    A képeket Dracsay Zoltán készítette
  • Blogbejegyzések,  Rövid történetek

    Cicc, cicc?!

    Amy az esti bulira készülödött, ahová barátaival terveztek menni. Ide-oda szaladgált, egyik pillanatban még a ruhásszekrényénél nézelődött, a következőben már hosszú vörös haját szárította a tükör előtt. Sikerült kiválasztania, az egyik legdögösebb ruháját a sok közül, egy fekete, mélyen felsliccelt mini ruhát. Kedvenc parfümjéből permetezett magára, melynek édes, vattacukor illata az egész szobát belengte. Imádta a vattacukrot, így mindig bőven fújt magára, ha ezt a parfümöt használta. Még időben elkészült a sminkjével, ezért az indulásig hátralévő néhány percre leült a gépe elé átfutni az aznapi híreket. Betörés, rablás, csődbe ment cég, újabb eltűnés. Ennyi elég is volt neki a rosszból. 

    Kilenc előtt tíz perccel lecsukta laptopját és elindult a közeli szórakozó helyre. Amint kilépett a lépcsőház ajtóján az arcába nyomult a nehéz, tejfehér köd. A levegő hűvös volt, összehúzta magán a kabátját és sietős léptekkel elindult a szokásos úton. Egy pár perces út vezetett a kikötőn át a pubig, ahova a találkozót megbeszélték. Egy-két ital után majd innen mennek tovább be a városba. 

    Amyt sokan óva intették, hogy éjszaka ne sétáljon a kikötőn keresztül, de ő szerette a tengert, és élvezettel hallgatta, ahogy a hullámok a vastag cölöpöknek csapódnak. Amióta megvette ezt a kis lakást a kikötő mellett, azóta minden nap elsétált ezen az úton a munkahelyéig vagy csak a közeli boltokba bevásárolni. A köd egyáltalán nem zavarta, rutinszerűen haladt az úton, mivel csukott szemmel is végig tudott volna menni rajta. Ismerte az összes kiálló kavicsot, göröngyöt, lyukat. Cipőjének kopogása visszhangzott a nedves kövön. 

    A dokkoknál az egyik padon egy férfi mozdulatlanul, némán üldögélt. A lány semmit nem vett belőle észre, amikor ráfordult a dokkok mellett elvezető útra. A férfi azonban rögtön felkapta a fejét a cipőkopogásra. Amyt átjárta egy fura érzés, mintha figyelnék. Amint közeledett a pad felé, feltűnt neki, hogy valaki ott ül a sötétben. Próbálta kivenni az alakot, de hiába erőltette a szemét. 

    Lépteit meggyorsította, de a pad mellett elhaladva, egy pillanatra így is meglátta a férfi arcára kiülő gonosz, kéjes mosolyt.  Persze tudta, hogy vannak ilyen férfiak, de eddig még eggyel sem találkozott. Szinte látta szemei előtt, a korábban olvasott szalagcímeket: “Csinos lányt találtak holtan az erdő mellett”, “ Az erőszak okozta sérüléseibe halt bele a 23 éves egyetemista lány”. Biztosra vette, hogy az a mosoly a férfi részéről több volt, mint puszta kedvesség. 

    A padot elhagyva Amy már az út felénél járt, gyorsabban haladt, mint ahogy általában szokott. Most volt az első olyan alkalom, hogy a dokkok végén lévő, zajos, forgalmas utcát várta. A boltok, éttermek és pubok rengeteg embert vonzottak arra a környékre, ott már biztonságban lesz. 

    Gondolatait a köd mélyéből érkező macskanyávogás szakította meg. Egy pillanatra megállt, a hangtól a hátán is felállt a szőr. 

     – Még ez is! – motyogta magában. Mindig is utálta a macskákat. Az állatot nem látta, a sűrű köd mindent eltakart, még a közelben kikötött hajókat, a tengert is. Próbált a tenger megszokott hangjaira és a sós illatára koncentrálni, hogy megnyugtassa magát. Alig fél perccel később egy koromfekete, hatalmas macska bukkant elő az átláthatatlan, sűrű ködből. A lány megállt és nézte ezt az utált állatot. Már termete is ijesztőnek hatott, de teste körül megjelenő fehér, fátyolszerű anyag, ezen a ködös estén, csak még ijesztőbbé tette számára a macskát. Félelem járta át. 

    A józan ész azonban hamar felülírta Amy fejében az ijesztő gondolatokat, az este hideg, valószínűleg csak a macska meleg testének kipárolgását látja. Lassú léptekkel közeledett az állat felé, azonban az rá szegezte hatalmas zöld szemét. A félelem újra felerősödött benne.

    – Sicc, menj innen! – kiáltott rá. Az állat azonban nem mozdult. Még csak a szeme se rebbent. 

    Amy megpróbálta nagy ívben kikerülni, de a lába nem engedelmeskedtek neki. Lefagyott. 

    A macska egyre merevebben nézett a lány szemébe, mintha ezzel tartaná fogva, kényszerítené arra, hogy maradjon mozdulatlan. A lányon pánik lett úrrá, de már nem tudott másfelé nézni, csak az állat szemébe. Lélegzete egyre szaggatottabb lett, kapkodta a levegőt, de még így sem jutott elég oxigénhez. 

    Egyszer csak egy hangot hallott meg a fejében.

     – Ne ellenkezz! Ölnöd kell! Már megvan a következő.  Kiválasztottam neked egy megfelelő kislányt. Meg kell tenned!

    A lányban elindult egy rémes gondolat. Az elmúlt időszak egyre megszaporodó gyermek eltűnései a hírekben. Mind egy macskához lenne köthető? De hiszen az lehetetlen, ilyen nem létezik. Ez nem lehetséges. 

     – De igen, lehetséges, hiszen most saját magadon tapasztalhatod – hallatszott egy gonosz, erőteljes mély hang a lány fejében. 

    A lány szeme még jobban kitágult, mintha mondani akart volna valamit, de nem volt képes rá, csak erőlködött.

     – Igen, hallom amiket gondolsz, de nem vagyok hülye, ha tudnál beszélni, azonnal ordibálni kezdenél. Ne ellenkezz, meg kell ölnöd. Készen állsz? Érzed már az ereidben a gyilkolni vágyást?

    – Nem fogom megtenni, nem ölök meg senkit a kedvedért – hangzott a reakció a lány fejében. Ezután minden erejét összegyűjtötte és megmozdult, száját továbbra sem tudta mozgatni, de arcán a félelem mellett a düh is megjelent. A macska kíváncsi tekintettel mérte végig a lányt. 

    Amynek feltűnt, hogy a macska szemében valami megváltozott, de nem érettet. 

     – Azt kérdezed miért? – hangzott a lány fejében a macska vérfagyasztó hangja.  

     – Mert erősebb vagy, mint hittem. Az emberek többsége ilyenkor már fel szokta adni.

    Csak pont ennyi kellett ahhoz, egy másodpercnyi elterelés, és a fogság meggyengült. Amy abban a pillanatban, ahogy megérezte, hogy újból képes mozogni, meglendítette a lábát és hatalmasat rúgott a macskába. A pokoli lény repült a víz felé, majd egy hatalmas csobbanással jelezte, hogy megérkezett oda. 

     – Segítsen! Kérem!  – kiáltott a lány abba az irányba, ahol a férfit látta ülni. Bár sejtette mi vár rá a férfival, de esélyesebbnek látta onnan szabadulni, mint a macskától, amit nem is igazán tudott az elméje felfogni. 

    A férfi a sötétben kíváncsi szemmel figyelte az eseményeket. Mikor meghallotta a lány hangját, felállt és kilépett a fényre. A lány nem látott mást csak egy ragadozót, egy keselyűt, aki a prédára vár. .Amy ettől csak még jobban megijedt, már látta, ahogy a férfi előre mozdulna, de inkább visszalépett a sötétbe. 

    Amy visszafordult abba az irányba amerre a férfi is nézett és a macska ismét ott állt.  Ránézett ördögien gonosz szemével és a lány összecsuklott, hason fekve terült el a földön. Arca oldalt fordult, és ebből a kicsavart testhelyzetből tekintett fel a macskára. Egyszerűen nem tudott másra nézni csak rá. 

    Arca eltorzult a fájdalomtól, minden porcikája görcsben állt. Az állat ismét a fejébe férközött és meghallotta a hangját. 

     – Nincs más választásod, hát nem érted. Hiába ellenkezel. Meg fogod ölni akit mondok. 

     – Soha – válaszolta a lány ellenkezve gondolatban. 

    Percek teltek el ebben az állapotban, a lány csak feküdt és szenvedett. Testét, lelkét, elméjét átjárta a fájdalom. Hogy honnan jött az érzés, ő maga se értette, csakhogy ez nem evilági. 

    Amy agyában egymást követték a gondolatok. Nem lenne képes embert ölni, egy gyereket, vagy mégis? Ez a fájdalom elviselhetetlen. Képes lenne azért ölni, hogy ő ne szenvedjen? Ekkor egy utolsó kétségbeesett próbálkozásként megpróbálta fejbe rúgni a lényt.  Nagy meglepetésére sikerült neki, és az ismét a tengerbe esett. Amy felpattant, de már késő volt. 

    A macska ismét a lány előtt termett szájában egy plüssállattal. Szemét Amyre meresztette, és nem engedte el a lányt. Amy teste teljesen megmerevedett, tekintete üres lett. Arcán ördögi vigyor jelent meg. Ekkor a pokoli teremtés elméje elengedte a lányt. Amy lehajolt hozzá és  gyöngéden felemelte. Megsimogatta fekete fejét és elvette tőle a plüssmacit. A macska elégedetten dorombolt, a csatát megnyerte. A lány vesztett. A fekete lény kiugrott a lány kezéből és elégedetten szemlélte, ahogy a város belseje felé indul elvégezni a feladatát. 

    Amy visszanézett a válla fölött a macskára, és ekkor megpillantotta a sötétből előbukkanó férfit. Rákacsintott a férfira. Alig tett meg pár lépést mikor a háta mögül meghallotta a férfi kellemes, gyengéd hangját.

     – Cicc, Cicc?!

      

    falakmögött

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás