• Blogbejegyzések,  Rövid történetek

    Boleyn Anna

    Jacob izgatottan ébredt fel ezen az esős őszi reggelen. Az éjszaka alig aludt pár óránál többet. Rettenetesen izgult a mai nap miatt, ugyanis ma kezd a Londoni Tower-ben mint az őrség tagja. Este pedig életében először részt fog venni a kulcsok ceremóniáján, mint őr. 

    Az ifjú őr a maga harminc évével rajongott a történelemért,így a történelem egy jelentős darabjáért is,a Tower-ért. Számtalanszor vett már részt a ceremónián, mint nézelődő, de ma elérkezett az ő napja. 

    A nap lassan és eseménytelenül telt el szerencsére, mert az idegei már így is pattanásig feszültek. Délután kiválasztották arra a megtisztelő szerepre, hogy ő lesz az, akinek a Yeoman Warder-ek vezetője át fogja adni a lámpást, majd együtt sorra bezárják a Tower külső kapuit. 

    Közeledett a 10 óra, így már Tower of London Guard-ból alakult katonai egység tagjai felsorakoztak a Traitor’s Gate-nél (Árulók kapujánál). A kulcsok ceremóniája már közel 700 éve minden egyes nap megrendezésre került, egy-két napot leszámítva a háborúk során. 

    Jacob az órájára nézett de csak megszokásból, mert a biológiai órája már réges rég jelezte, hogy 9 óra 53 van és ebben a pillanatban megnyikordult a Byward Tower kapuja és kilépett rajta a Yeoman Warder-ek vezetője. A Water Lane-en végig haladva feléjük lépdelt, majd átadta neki a lámpást. A ceremónia rendben zajlott, bár Jacob gyomra dió méretűre szűkült össze az izgalomtól. Annyira félt attól, hogy kiejti a lámpást a kezéből, vagy valamit elront és teljesen leégeti magát. Annak az egynek azonban nagyon örült, hogy a mai napon legalább turistákat nem engedtek be látogatóba. 

    Visszafelé haladva a szokásos párbeszéd után, amikor a Yeoman Warder-ek vezetője a Bloody Tower boltíve alatt állt már, elhangzott az őrség által mondott utolsó “amen”. Már csak vissza kellett vinnie a Warder.nek a kulcsokat pontban tíz órakor a Queen’s House-ba. A takarodó kürtök megszólalásával egyidejűleg egy áttetsző női alak jelent meg az udvaron, hosszú szürke damaszt ruhában, nem is olyan messze tőlük. 

    Halk pusmogás hallatszódott az őrök felől. Jacob hallotta, ahogy páran arról beszélnek, hogy ez egy szellem, volt aki konkrétan meg is nevezte, hogy ez Boleyn Anna szelleme. 

    A női alak egyenesen feléjük tartott, kecsesen suhant a zöld pázsiton, de egyik őr sem mozdult vagy tett bármit is. Jacob körbe pillantott de ő sem tudott mozdulni, a teste teljesen megmerevedett. Látta, ahogy az őrökön eluralkodik a pánik, ahogy a nő egyre közelebb ér hozzájuk. Jacob most már tisztán látta a női alak arcát és valóban Boleyn Anna szelleme jelent meg nekik. Tökéletes királynéhoz illő testtartással haladt el a mozdulni képtelen őrök mellett, akiknek szemében rettegés ült. Mindegyik őrre lehelt egyet és azok ájultan estek össze. Jacob a történtek látva sem ijedt meg, sőt korábbi idegessége is mintha szertefoszlott volna. Imádta a történelmet és azon belül is nagy rajongója volt Boleyn Annának és lányának I. Erzsébet királynőnek. 

    Mikor Boleyn Anna szelleme Jacob elé ért szintén rálehelt, de az nem ájult el mint a többiek, sőt mosoly ült ki az arcára, hogy ennyire közelről láthatja a történelem egy híres női alakját.  A nő csodálkozó szemeket meresztett rá, majd elismerése jeleként bólintott egyet felé és tovább haladt. Miután az összes őr eszméletlenül feküdt az udvaron Boleyn Anna visszatért a kivételesnek bizonyult férfi elé, majd a füléhez hajolva halkan csak ennyit suttogott, “most már mozoghatsz”. 

    Jacob a korábbi hideg borzongás helyett, amikor a nő rálehelt, most melegséget érzett és a teste ismét megelevenedett. 

     – Kivételes lélek lehetsz te, ha átkom rajtad nem fogá – szólt az egykori királyné – jer velem s hozád a kulcsokat és a lámpást. 

     – Igenis, máris hozom – Jacob olyan gyorsan mozgott, mint még életében soha, nem kezdett el agyalni, hogy ez miként lehetséges, egyszerűen csak élni akart a lehetőséggel, hogy személyesen beszélhet Boleyn Annával. 

    A szellem alak lassan és némán lépdelt az úton a sötét éjszakában. A felhők eltakarták a holdat és a csillagokat is, de az ő alakja világított még így is. Jacobnak nem volt nehéz tehát nyomába eredni immáron már a kulcsokkal a kezében és a lámpással. 

     Egy darabig némán lépdeltek egymás mellett, az őr felvette a királyné tempóját, egyszer csak azonban Boleyn Anna megállt és Jacob felé fordult. 

     – Mondd el nékem, merre lelém az én Ezsébetem? Eljövék esténként eme helyre, hol halálom lelem a gaz Henrik okán, de gyermekem nem találom. Tudasd vélem a valót! Hol van ő? – kérlelte Anna, minden királynői mivoltát hátrahagyva, most csak egy egyszerű anyaként. 

     – Hát, tudod, Erzsébet meghalt. – felelte a fiú röviden. Nem tudta, mégis hogy lehet hogy erre Boleyn Anna szellem nem jött rá.  

     –Ohh nem, minő fájdalommal sújtasz engem – kiáltott a nő az éjszakába és a könnyek azonnal előtörtek a szeméből – halálom, mit királyom rám mért, csak alig pár napja vala.  Mit követtek el szeretett gyermekkel szemben? 

     – Ami azt illeti közel ötszáz éve haltál meg – tette hozzá Jacob, remélve, hogy a szellem nem akad ki teljesen ezen az információn.  De Boleyn Anna a hallottakon meg sem rökönyödött elfogadta és kész. 

     – Legyen szived ifju, ne várass tovább! Mond el nékem mi légyen egyetlen gyermekemmel?  – továbbra is könnyekkel a szemében, de most már egyre türelmetlenebbül kért a királynő. 

     – Erzsébetből csodás királynő vált, még életében nagyon híres lett, felvirágoztatta egész Angliát – mosolygott Jacob Annára.  

    Anna arcára megkönnyebbülés ült ki és boldog mosoly terült rajta szét. 

    – Minden értelmét nyeré. Mond boldog vala éltében?

     – Nem tudom mennyire volt boldog, gyereke és férje nem volt. Az országának élt, az volt gyermeke. 

     – Bár fájlalom, nem lehettem véle, de megérte megalkuvnom érette. Ezen éj után elmenek s megkeresem leányom holtában. Immárom elvesztegettem több száz évet. Bizonyos mosta vár reám  – karolt bele Jacoba a nő is újból elindult. 

     – De hogy lehet, hogy neked csak pár napnak tűnt? – kérdezte Jacob. Úgy gondolta most, hogy fény derült a nagy titokra, már neki is szabad kérdeznie.  

     – Nem tudhatom eme titok nyitját. Midőn Henrik fejemet vétette – mutatott Anna a nyakára – átkot tétetett reám egy kuruzslóval. Így lészen, mikor leányom felől kérdezem az őröket, azok eszméletlen esnek össze. Hálával tartozom néked ifju. Lelkem békére lelhet bátorságod által.

     – Senki nem hallott erről az átokról, és eddig csak párszor észlelték a feltűnésedet itt. Akkor neked teljesen más időben teltek a napok, mint ahogy itt nálunk – magyarázta Jacob és közbe Anna arcát fürkészte. Nagyon szép volt, még így szellemként is. 

     – Ily mód, biz igazad lehet  – pillantott most ő is Jacobra és rámosolygott. 

    Az éjszaka folyamán többször is körbesétálták az egész Towert. Jacob elmesélt mindent, amit a történelemből megtudott Erzsébetről, aztán a királyné a saját életéről kérdezte. 

    Jacob is jó pár kérdésére választ kapott, méghozzá elsődleges forrásból. 

    Mikor a sokadik kör után visszatértek a kiindulási helyükre Anna megállt és búcsúzkodni kezdett. 

     – Köszönök néked mindent, társaságod megüdvöztetett ezen estén. Pírlik már az ég alja, így elérkezék időm a tovább menetelemre.  

    Jacob egyszerre volt boldog és szomorú. Boldog volt, mert segíthetett rajongása tárgyának békére lelni, de szomorú is mert az este véget ért. 

     – Találkozunk még? – kérdezte Jacob, minden bátorságát összeszedve és megfogva Anna kezét. 

     – Bátor ifju e világ már nem otthonom, ily mód azt kell mondanám: nem. Midőn eljő te időd is, odafennen találkozunk. 

     – Várni fogom – nézett Anna szemébe, ezzel is nyomatékosítva, hogy igazat mond.  

     – Bizonyságul adom csókom, én is –  ezzel Anna finom csókot lehelt Jacob ajkára majd a kelő nap első sugaraival szertefoszlott. 

    falakmögött

    Minden jog fenntartva!

  • Blogbejegyzések,  ÉN

    ÉN

    Utolsó nap?

    ÉNnek nagyon tetszett a virág és meg is akarta mutatni KicsiÉNnek, mert tudta, hogy neki még jobban fog tetszeni, ez a különleges színtelen virág. 

    Úgy érezte felkészült és összeszedte magát, hogy végre megkeresse KicsiÉNt. 

    Felkelt a virág mellől, és még utoljára vissza pillantott rá, mielőtt elindult volna. Valami egészen különös érzés járta át, majd a virágra mosolygott. 

    – Nemsokára visszajövök és elhozok hozzád valakit bemutatni. 

    ÉN elindult és hosszas keresés után meg is találta KicsiÉNt. Mikor meglátta a földön fekve pánik lett úrrá rajta. 

    – KicsiÉN, KicsiÉn hallasz engem, ébredj fel. Ébredj fel, kérlek!  

    Én vadul rázni kezdte, mire KicsiÉN lassan kinyitotta a szemeit és tekintetét ÉNre szegezte. 

    – Még mindig nem látlak, nem látok semmit, csak nappal. Akkor most csak éjszaka lehet

    – Igen, éjszaka van és Te gyönyörű vagy. 

    ÉN végigsimított KicsiÉN arcán és könnyek szöktek a szemébe. Életben van és végre megláthatta igazi valóját, ami éppen olyan gyönyörű volt, mint amit képzelt róla. 

     – Te látsz engem? 

    – Igen most már látlak, mindennél jobban.

     – Akkor mégis csak sikerült, ennek örülök. 

    KicsiÉN száján halvány mosoly jelent meg és szemében újból fény csillant. ÉN szíve pedig hatalmasat dobbant erre a mosolyra. 

    – Csak éjjel látok, nappal nem. De igen, sikerült. 

    – Nekem viszont nem, nem fejlődtem semmit. 

    – Ne mondd ezt, nagyszerű voltál és nélküled nekem sem sikerült volna. 

    – De hát ott se voltam veled.

    – De ott voltál, mindvégig. 

    – Valóban így gondolod?

    KicsiÉNnek a beszélgetés a maradék erejét is elvette, és szemei újból készültek lecsukódni. 

    – Igen. Most már mindent tisztán látok. De te nem vagy jól, mi történt veled?

    – Nem tudom, miután elmentél egyre gyengébb lettem. Napról napra egyre rosszabbul éreztem magam. 

    – Nagyon megbántottalak téged. Ez az én hibám. Őszintén sajnálok mindent. Meg tudsz nekem bocsátani?

    – Már rég megbocsátottam neked. 

    – Köszönöm, most pedig beszéljünk a Hanggal, ő majd segít helyrehozni téged. 

     – Nem lehet, már nem hallom őt. 

    – Az, hogy lehet? Téged mindig is kedvelt, nem hagyná, hogy bajod essen. 

    – Talán nem is ő akarta így, hanem én. 

    – De hát miért?

    – Miattad.

    – Sajnálom. 

    – Ne beszéljünk róla, kérlek. 

    – Rendben, gyere, mutatok Neked valamit, attól biztosan jobb kedved lesz. Fel tudsz állni?

    KicsiÉNnek nem sikerült egyedül felkelnie, ÉN belekarolt és óvatosan elindult vele a domb irányába, ahol a virág nőtt. 

    Sikerülni fog nekik!  

    Miután megérkeztek a dombra, letelepedtek a virág mellé, mivel KicsiÉN nem látott semmit, ÉN irányította mindenben, úgy ültette le a fa alatt, hogy a virág és a táj pont előttük legyen. Innen gyönyörű kilátás terült eléjük. 

    – Nem látok semmit. Mit akartál ezzel az egésszel. Nem megy. Hiába gyakoroltam napokig, hetekig, nem megy. Éjjel semmit se látok. 

    – Tudom, én se látok nappal semmit. És tudod lehet ennyi,  amit el tudunk érni. Lehet ez így van jól. És ezt el kell fogadnunk. 

    – Nagyon megváltoztál, tudod. Már nem az a mogorva, zsémbes, önző lény vagy

    – Köszönöm, hogy adtál még egy esélyt nekem. Jól vagy?

     – Igen, kicsit jobb már. 

    ÉN közelebb húzódott KicsiÉNhez. Csendben üldögéltek egymás mellett, mikor KicsiÉN egyszer csak megszólalt. 

    – Tudod, lehet igazad van, lehet csak ennyi volt amit el kellett érnünk. Te éjjel látsz, én nappal. És ha feljön a nap én is megláthatlak végre téged. Tudod, nehéz volt nélküled. Nagyon magányos voltam. Én mindig csak veled szerettem volna lenni. De te nagyon más voltál akkor. 

    – Igyekezni fogok, hogy többet ne bántsalak meg. 

    KicsiÉN elmerült a gondolataiban és élvezte ÉN jelenlétét. Hosszú idő volt ez nélküle és megváltoztak az érzései ez idő alatt. Sokkal mélyebbek és erősebbek lettek, amit még ő maga se értett, hogy miért. 

    ÉN nagyon szerette volna megmutatni KicsiÉNnek az éjszakai égboltot, a millió ragyogó csillaggal és az ezüstben pompázó teliholddal. Már régóta kavargott egy gondolat a fejében, de most hogy megtudta, hogy KicsiÉN éjjel nem lát, így sejtése beigazolódott.

    Miközben üldögéltek és mindketten saját gondolataikban vesztek el,  megszólalt a Hang, de most nem volt olyan erős és zengő mint eddig.  

    ÉNek örülök, hogy ismét egymásra találtatok, most már minden sikerülni fog amit csak akartok. Tiétek ez az egész hely. Minden tudás. Tudnotok kell, hogy nagyon örülök Nektek.

    – Hogy érted, hogy miénk minden tudás?

    Hamarosan megértitek, ígérem. 

    – Köszönjük a segítséget. 

    Vigyázzatok egymásra. 

     – Miért érzem azt, hogy búcsúzol?

    KicsiÉN, te mindig rátapintasz az igazságra. Búcsúzom. 

     – Visszajössz?

    Nem hiszem. 

     – Ne menj el, kérlek. Sajnálom, hogy kizártalak. 

    Sose haragudtam rád KicsiÉN. Most már mennem kell. 

    – Nincs rá mód, hogy maradj?

    Nincs

    -Szeretünk. 

    Tudom, én is titeket. 

    Az ÉNek ekkor hallották utoljára a Hangot. 

    KicsiÉN hatalmas kibuggyanó könnyeivel ÉN vállára hajtotta a fejét. 

    – Ne sírj. Biztos, hogy így kellett lennie, ő olyan bölcs. Figyelj, mutatok valamit, szerintem sikerülni fog. Hunyd be a szemed. És szólja ha készen állsz. 

    Készen állok. 

    ÉN óvatosan megfogta KicsiÉN kezét. Erősen koncentrált az égre, a holdra és a csillagokra. 

    KicsiÉN testét egy nagyon különös érzés járta át. Teljesen ellazult, megszűnt körülötte minden. Elméjében megjelentek a ragyogó csillagok és a hold az éjszakai égen. KicsiÉN a fény pontokra koncentrált és könnyben úszó szemei előtt az egész átalakult. Teste elkezdett remegni, ezért ÉN magához vonta. KicsiÉN fejében az apró fényes pontokból most már hajszálvékony csíkok nyúltak kifelé, melyek szökőkútszerűen ágaztak szét. Pár perccel később ismét a csillagokat látta elméjében. Egyszerre érezte magát gyengének és végtelennek, és mégis mintha teljesen újjászületett volna. 

    – Nah, milyen?

    – Ez lenyűgöző volt. Köszönöm, hogy megmutattad nekem. 

    – De, hogyan és honnan tudtad, hogy működni fog? Erre mind egyedül jöttél rá, vagy ő segített? 

    – Segítette, de ezt csak sejtettem, hogy működni fog. Szerintem fordítva is menne. Amikor reggel lesz, te is megmutathatnád nekem a napot. 

    – Nagyon ügyes voltál, hogy erre mind rájöttél. Büszke vagyok rád. Próbáljuk meg reggel. 

    – És jobban érzed magad?

    – Igen, remekül érzem magam. 

    Egész éjjel beszélgettek, mindketten elmesélték egymásnak, a külön töltött időt. A hajnalt ébren várták meg. 

    – Készen állsz? Most én jövök. Remélem sikerülni fog.

    – Biztosan

    Még mielőtt a nap első sugarai felbukkantak volna ÉN előtt minden elsötétül, KicsiÉN pedig visszakapta látását. Tekintete ÉNre vándorolt, már alig várta, hogy ő is megpilllanthassa. 

     A nap sugarai felbukkantak a horizonton.

    – De hiszen te…

    – Ennyire szörnyű vagyok? 

    – Nem, hihetetlen vagy. 

    KicsiÉN megfogta ÉN kezét és egyre sürgette.

    – Csináljuk, mondd el mégegyszer hogy kell. Meg akarom mutatni neked a felkelő napot. 

    – Csak koncentrálj arra, amit mutatni akarsz nekem….

    – és akkor amit én látok, te is látni fogd. Rendben, kezdjük. 

    KicsiÉn koncentrált és ÉN fejében tényleg megjelent a felkelő nap lenyűgöző látványa. ÉN teste is ellazult majd elgyengült. A nap sugarait érezte a bőrén, testét átjárta a meleg, a látványtól millió darabra hullt és mint ahogy KicsiÉN is érezte, ő is újjászületett. 

    – Köszönöm, hogy ezt megmutattad Nekem, bár mindig láthatnám. 

    – Annyiszor mutatom meg neked, ahányszor csak akarok. 

    – Vigyázz, mert lehet szavadon foglak. 

    Erre mindketten elnevették magukat. ÉN kinyitotta a szemét, most rajta volt a sor, hogy sötétben legyen, de így hogy KicsiÉN mellette volt, már egyáltalán nem bánta. 

    – Most már világos van, így meg tudom mutatni amit szerettem volna. 

    – Már megmutattad a csillagokat, nem az volt az?

    – Igazából egy virágot akartam mutatni, aminek itt kell lennie előttünk. Teljesen átlátszó. 

    KicsiÉN maga elé nézett és meglátta a mindenség leggyönyörűbb virágát. Az összes létező színben pompázott, lenyűgöző látványt nyújtott. 

    – Nem látok semmilyen átlátszó virágot, de van itt egy másik, egy meseszép. Szerintem ez lesz az, de ez mindenféle színben pompázik. 

    – Lehetséges, én teljesen átlátszónak láttam, de így is nagyon gyönyörű volt, azért is akartam neked megmutatni. 

    – Gyere, megmutatom most milyen, lehet éjjel más volt, mint most nappal. 

    Elhelyezkedtek a virág körül, megfogták egymás kezeit, ezzel egy kört alkotva a virág körül, és abban a pillanatban az elméjük összekapcsolódott. Csodálkozó tekintettel meredtek egymásra, egyre erősebben markolták egymás kezét. 

    Most már nem csak egymást látták, hanem saját magukat is. KicsiÉN pont olyan átlátszó volt mint a virág éjjel, ÉN pedig olyan színes, mint a virág nappal. 

    Egyszerre volt nappal és éjjel, a mindenség összes tudása megjelent az elméjükben. 

    Testük, lelkük összeolvadt. Mindent megértettek. 

    A következő pillanatban szétváltak. Újból egymás kezét fogták. Körbe néztek a nap abban a pillanatban bukott le és kelt fel a hold. Mindketten láttak már. Egyikük sem volt már sötétben. 

    Egymásra néztek és mosolyogtak. 

    Sikerült nekik, még éppen időben. 

    Most már nincs rám többé szükségük. Békében pihenhetek. 

     

    Az ÉNek egyszerre pillantottak a virág felé, de már nem volt sehol. 

    Mindkettőjük arcán könnycseppek gördültek le. Ők lettek Mimbui istenei. 

     

  • Blogbejegyzések,  Rövid történetek

    Lámpa

    A lámpa elunta eddigi életét. Öreg volt és fáradt. Én csak megadtam neki a kezdő lökést, hogy véghez vihesse merész tettét. Tudhattam volna előre, hogy ebből baj lesz.Nem kellett volna közreműködnöm a halálában. Az idő lelassult. Fél szemmel még látom, ahogy megbillen és a következő pillanatban csattan a búra a fejemen és az arcomon. Éles fájdalom hasít belém. Másodpercek tört része alatt forog le az agyamban, a fejem bal oldalának annyi. Tele lesz vágással, ronda lesz életemen végéig. Nem bírom a vért, el fogok ájulni. De az arcom, mi lesz az arcommal? Meg kell barátkozzak az új, hegekkel díszített a külsőmmel. A fogaskerekek csak forognak és forognak míg a másodpercek nem peregnek. Miért nem tudtam jobban vigyázni. Miért pont akkor néztem felfelé? Elcsesztem a saját életem. Eddig se voltam kibékülve a külsőmmel, hogy fogom tudni elfogadni az újat? Hallom a csörömpölést a földön, még több darabra hullik szét a búra. A lámpának annyi. Befejezte eddigi életét. Millió darabban várja, hogy utolsó útjára elkísérjem. De miért pont az én arcommal kellett bevinnie magának az első halálos ütést, miért nem volt jó neki simán a földön millió darabra hullani? Hisz segítettem neki. A félelem átjárja testemet, nem bírok mozdulni. Meg kell néznem milyen károk keletkeztek. De vérem, nem fogom bírni. Az idő lassan elindul, a kezem megemelkedik és az arcom felé mozdul. Végig simítom, de az ujjaim nem éreznek semmit. Nem hiszem el, ezért megismétlem a mozdulatot. Semmi. Beletúrok a hajamba, ahol még fájdalmat érzek, de ott is semmi. Az adrenalin száguld az ereimben. Valamilyen csoda folytán megúsztam. Megfogadom, soha többet egy lámpának se segítek. 

  • Blogbejegyzések,  ÉN

    ÉN

    Sokadik nap 

    újra

    ÉN meghallotta azt az eget rengető mennydörgést amely egész Mimbuit megrázta majd észrevette a hatalmas esőcseppeket,  amik előtte hulltak a földre. A víz ömleni kezdett lefelé mégsem lett vizes. Felnézett de még mindig nem látott semmit csak a sötétséget. Mag előtt azonban látta az esőcseppeket sűrűn potyogni, látta, ahogy egyre több víz gyűlik össze előtte. 

    Vajon, hogy lehet az, hogy látom a vizet, de minden mást aminek körülötte kéne lennie, abból semmit. Pedig látom, hogy nem egy sima felületre esik,  mert valami megtöri a víz felszínét. És felettem is kell lennie valaminek, mert rám nem esik az eső. Már az is furcsa, hogy látom az esőt, lehet végre nekem is sikerül, ami KicsiÉNnek. 

    ÉN elgondolkodott, majd úgy döntött tesz egy próbát. Belead mindent ami csak tőle telik, és megpróbál figyelni. Felidézte, amiket KicsiÉNtől hallott. Az összes korábbi mondata ott kavargott a fejében. 

    Leült törökülésben, mély lélegzetet vett majd kifújta a levegőt. Minden idegszála megfeszült. Percek teltek el így, egyenletesen vette a levegőt, figyelt mégse történt semmi. 

    Ha most itt lenne kicsiÉN biztosan segítene valahogy. Olyan pozitívan tud állni mindenhez. Tele van élettel és vidámsággal és ….Ez az ez lesz az…

    ÉN vett újból egy nagy levegőt és megpróbált teljesen ellazulni. Hagyta, hogy átjárja egy kellemes, meleg érzés. Kinyitotta a szemét és meglátta, hogy nincs is teljesen sötét. Az égen apró pontok milliói világítottak felette.  Kicsit elmosódottak voltak az igaz, de már nem volt sötétben. ÉN hunyorgott, szemeit hol kinyitotta, hol becsukta. Kellett pár perc míg megszokta. Elkezdett tisztulni a kép. Minél jobban összpontosított, annál tisztábban rajzolódtak ki körülötte a vonalak. ÉN nagyon megörült, de ez a próbálkozás minden erejét kivette. Hirtelen erős fáradtság lett úrrá rajta, majd eszméletlenül feküdt el a fűben. 

    Napok teltek el így mire felébredt. Ébredés után, pedig a már jól ismert sötétség fogadta. Hatalmas csalódás lett úrrá rajta. Elöntötte a düh és a harag. 

     – Én próbálkozom miért nem veszed már észre, segíts kérlek. 

    Örülök, hogy próbálkozol. Gyakorolj tovább, jó úton haladsz. 

     – Te hallasz engem? 

    Eddig is hallottalak ÉN, csak Te nem hallottál engem. Sőt egyszer már beszéltünk is. 

     – Tényleg, de azóta se. Akkor most, hogy hogy sikerült? Nem értem

    Nem érted? Nem érzed magadban a változást? Nem tudod mit csináltál másként?

    – Igazad van, de érzem. És jobban is érzem magam. De csak egyszer sikerült és most újból csak a sötétség van. Miért nem megy nekem is olyan könnyen mint Neki?

    Mert Te más vagy.

    – Önző és szívtelen. 

    Ez nem igaz, de igen, nagyon csúnyán bántál vele. 

    – Megbocsát nekem?

    Nem tudom. Ezt neked kell kiderítened. 

    – Jól van? 

    Én azonban erre már nem kapott választ. 

    KicsiÉN nem volt jól, napról napra egyre gyengébb volt. Már nem az a boldog, vidám KicsiÉN volt, aki az elején. De ezt ÉN nem tudta, és nem is gondolta, hogy tettei és szavai milyen következményekkel jártak. 

    Valami új érzés fogta el. Erős és fájdalmas. Mégis mintha új erő ébredt volna benne. Leült és azt tette amit a Hang mondott neki. Gyakorolt. ÉN igazán megpróbált figyelni, de nem ment neki könnyen. Minden próbálkozásnál előrébb jutott egy kicsivel. Pár nap elteltével már látta a fákat, az állatokat, látta az erdőt, a tájat. Látta az eget és a csillagokat. Azonban a napot nem sikerült meglátnia. Akár hányszor próbálkozott ahogy az éjszaka véget ért, ő újból sötétségbe került. 

    De legalább ma már nem ájultam el. Ez is valami. 

    Hanyadt dőlt a fűben és az éjszakai eget bámulta. A hold bevilágította egész Mimbuit. 

    A csillagok gyönyörűen ragyogtak felette. Eszébe jutott KicsiÉN és minden ami azóta történt, hogy ide kerültek. Hatalmas könnycseppek gurultak végig az arcán, egészen le füléig, onnan pedig sorra hullottak le fűbe. Fájdalom járta át a testét, és kezdte megérteni, hogy amit érez az nem más mint a bűntudat. 

    Órák teltek el de ő egy millimétert se mozdult. Mikor végre döntésre jutott kezdett megnyugodni. 

    ÉN annyira el volt foglalva gondolataival és érzéseivel amik végre felszínre törtek benne, hogy észre se vette, hogy egy gyönyörű, de teljesen áttetsző virág nyílt közvetlenül mellette. Szirmai a fülét kezdték el csiklandozni. 

    Mi ez? Furcsa, amikor lefeküdtem még nem volt itt. Nem láttam még ilyen virágot. Miért nincs neki színe?

    Talán mégis van remény számukra…

     

  • Blogbejegyzések,  ÉN

    ÉN

    Sokadik nap

    Az ÉNek nem tudták, hány nap telt el legutóbbi veszekedésük óta. ÉN továbbra sem látott semmit a nagy sötétségen kívül, így a nappalok és éjszakák váltakozását sem tudta követni. KicsiÉN az első napokban szörnyen rosszul érezte magát, hiányzott neki ÉN és félt is. Számolta az eltelt napokat, de aztán feladta. Beletörődött, hogy ÉN nem fogja keresni többet. A Hangot sem hallotta már.

    A napjai gyakorlással teltek, és a sok sok gyakorlásnak hála szinte minden kirajzolódott előtte, napról napra egyre több részletet látott meg. Ez némi örömöt adott neki a nappali fénynél, azonban volt egy kis problÉmája. Akár mennyit gyakorolt, ahogy a nap lement, újból “megvakult”. Éjszaka ugyanis nem látott semmit, ugyan olyan volt mint az első nap. Csak a sötétség. KicsiÉN minden éjszakát végig rettegett. Hiába gyakorolt az éjszaka számára csak üres feketeség maradt.

    Kezdte elveszíteni a reményt és nem értette hová tűnt aki korábban és segített neki. Magában csak Hangnak nevezte el. Miért hagyta ő is el.
    Az erdő állatai és növényei szerették kicsiÉNt. Próbálták felvidítani, a nyuszik apró fehér virágokból koszorút fontak neki, ugrándozva vitték és tették az ölébe. A madarak a fákon egész nap énekeltek neki, hogy érezze nincs egyedül. A fák is folyton hajladoztak, leveleiket zizegtették, ágaikkal simogatták ha KicsiÉN alattuk sétált el. Azonban egyre magányosabban érezte magát. Gondolataiba merülve sétálgatott amikor egyszer csak reményvesztetten, halkan felkiáltott

    -Miért hagytál el Te is?

    Nem hagytalak el, mindig itt voltam Veled. A fákban, az állatokban, a napfényben. Nyisd ki a szíved…

    -Miért hagytál magamra? Miért nem segítesz?

    …kérlek

    -Mi rosszat tettem?

    Nem tettél semmi rosszat! KicsiÉN, nem tettél semmi rosszat. Csak bezártad a szíved. Tudom, hogy fáj amiket ÉN mondott Neked, de engedd hadd fájjon. Ne zárd ki az érzéseid. Segíteni szeretnék.

    KicsiÉN ebből semmit nem hallott meg. A szomorúság egyre inkább erőt vett rajta. Napról napra egyre fáradtabb volt.

    Az egyik makacs és önző, a másikat meg az érzései uralják. Az idő pedig vészesen pereg. Miért nem tudják kinyitni a szívüket. Segíteni akarok nekik.
    Figyeljetek már!

    Ekkor hatalmas mennydörgés rázta meg Mimbuit. Az ég elsötétült és hatalmas viharfelhők jelentek meg az égen . Az eső óriási cseppekben kezdett el potyogni, majd zuhogni. Az víz órákon keresztül ömlött lefele.

    ÉN a veszekedésük óta haraggal a szívében üldögélt vagy sétált. Az első napokban dühös volt KicsiÉNre, dühös volt arra aki ezt tette vele, dühös volt még saját magára is, bár ezt semmiért se ismerte volna be. Rengeteget gondolkodott, nem értett szinte semmit. Miért került egyáltalán ide, hogy juthatna ki innen, a kérdések csak zakatoltak a fejében, de egyikre se talált választ. Végül már nem gondolt rájuk. Átvette helyüket valami egészen más. Saját maga.

    Miért vagyok én ilyen? Tényleg önző lennék? Igaza lenne KicsiÉNnek mindenben? Mindenben azért csak nem. Nem vagyok annyira rossz, mint amilyennek beállít. Kizárt dolog. De talán abban igen, hogy gyakorolhattam volna többet is. Próbálkozhattam volna jobban. Hiszen más választásom tényleg nincs.

    ÉNben elindult valami változás, még ha nagyon lassan is, de elindult.

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás