Blogbejegyzések,  ÉN

ÉN

Sokadik nap

Az ÉNek nem tudták, hány nap telt el legutóbbi veszekedésük óta. ÉN továbbra sem látott semmit a nagy sötétségen kívül, így a nappalok és éjszakák váltakozását sem tudta követni. KicsiÉN az első napokban szörnyen rosszul érezte magát, hiányzott neki ÉN és félt is. Számolta az eltelt napokat, de aztán feladta. Beletörődött, hogy ÉN nem fogja keresni többet. A Hangot sem hallotta már.

A napjai gyakorlással teltek, és a sok sok gyakorlásnak hála szinte minden kirajzolódott előtte, napról napra egyre több részletet látott meg. Ez némi örömöt adott neki a nappali fénynél, azonban volt egy kis problÉmája. Akár mennyit gyakorolt, ahogy a nap lement, újból “megvakult”. Éjszaka ugyanis nem látott semmit, ugyan olyan volt mint az első nap. Csak a sötétség. KicsiÉN minden éjszakát végig rettegett. Hiába gyakorolt az éjszaka számára csak üres feketeség maradt.

Kezdte elveszíteni a reményt és nem értette hová tűnt aki korábban és segített neki. Magában csak Hangnak nevezte el. Miért hagyta ő is el.
Az erdő állatai és növényei szerették kicsiÉNt. Próbálták felvidítani, a nyuszik apró fehér virágokból koszorút fontak neki, ugrándozva vitték és tették az ölébe. A madarak a fákon egész nap énekeltek neki, hogy érezze nincs egyedül. A fák is folyton hajladoztak, leveleiket zizegtették, ágaikkal simogatták ha KicsiÉN alattuk sétált el. Azonban egyre magányosabban érezte magát. Gondolataiba merülve sétálgatott amikor egyszer csak reményvesztetten, halkan felkiáltott

-Miért hagytál el Te is?

Nem hagytalak el, mindig itt voltam Veled. A fákban, az állatokban, a napfényben. Nyisd ki a szíved…

-Miért hagytál magamra? Miért nem segítesz?

…kérlek

-Mi rosszat tettem?

Nem tettél semmi rosszat! KicsiÉN, nem tettél semmi rosszat. Csak bezártad a szíved. Tudom, hogy fáj amiket ÉN mondott Neked, de engedd hadd fájjon. Ne zárd ki az érzéseid. Segíteni szeretnék.

KicsiÉN ebből semmit nem hallott meg. A szomorúság egyre inkább erőt vett rajta. Napról napra egyre fáradtabb volt.

Az egyik makacs és önző, a másikat meg az érzései uralják. Az idő pedig vészesen pereg. Miért nem tudják kinyitni a szívüket. Segíteni akarok nekik.
Figyeljetek már!

Ekkor hatalmas mennydörgés rázta meg Mimbuit. Az ég elsötétült és hatalmas viharfelhők jelentek meg az égen . Az eső óriási cseppekben kezdett el potyogni, majd zuhogni. Az víz órákon keresztül ömlött lefele.

ÉN a veszekedésük óta haraggal a szívében üldögélt vagy sétált. Az első napokban dühös volt KicsiÉNre, dühös volt arra aki ezt tette vele, dühös volt még saját magára is, bár ezt semmiért se ismerte volna be. Rengeteget gondolkodott, nem értett szinte semmit. Miért került egyáltalán ide, hogy juthatna ki innen, a kérdések csak zakatoltak a fejében, de egyikre se talált választ. Végül már nem gondolt rájuk. Átvette helyüket valami egészen más. Saját maga.

Miért vagyok én ilyen? Tényleg önző lennék? Igaza lenne KicsiÉNnek mindenben? Mindenben azért csak nem. Nem vagyok annyira rossz, mint amilyennek beállít. Kizárt dolog. De talán abban igen, hogy gyakorolhattam volna többet is. Próbálkozhattam volna jobban. Hiszen más választásom tényleg nincs.

ÉNben elindult valami változás, még ha nagyon lassan is, de elindult.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás